Főkép

Christopher Moore már elmúlt 61 éves, de nem tétlenkedéssel töltötte eddigi idejét, például megírt 16 igen vicces regényt, melyek közül a Noir a legfrissebb. Olyannyira, hogy a magyar kiadása szinte az amerikaival egy időben jelenik meg.

 

Ahogy a borító sejteti, a regényben fontos szerep jut egy szőke nőnek, de nem ő a főszereplő. Ő a Sammy nevű főszereplő (és egyben egyik mesélő) szerelme, akit egy bárban ismer meg – mely bárban Sammy csaposként dolgozik. Emberünk beceneve Kétbütykös, mely arra utal, hogy van némi baja az egyik lábának. A szőkeséget viszont állítólag tényleg Stiltonnak hívják, ezért Sammy csak Sajtnak becézi. És ez még csak a sztori eleje.

 

Mely sztori számos pontján hozza, amit Moore-tól megszokhattunk. Őrült figurák, még őrültebb fordulatok, sok poén, melyek igen nagy százaléka 18+-os ill. politikailag inkorrekt. Utóbbira az is magyarázat, hogy a történet 1947-ben játszódik, jobbára San Franciscóban, szóval a II. világháború utáni, paranoid korszakban, amikor a regény címét adó noir irányzat felbukkant (elsősorban filmekben és regényekben). Persze, ahogy a borító nem fekete-fehér (ami a film noir egyik fő jellegzetessége, bár az a korszak technológiai színvonalából/lehetőségeiből is fakad), úgy a sztori sem igazán olyan, mint a cím alapján várnánk. Igen, vannak benne korrupt hekusok, rasszizmus, csábító, a főhőst mindenfélére rávevő femme fatale, kocsmai jelenetek (vagy várjunk csak, az nem Rejtő inkább?!), kínai ópiumbarlang, és így tovább. De mondjuk ha valakinek az évszámról eszébe jut Roswell, meg hogy akkor és ott állítólag lezuhant egy ufó (vagy csak szimplán olvasta a kötet fülszövegét), az is megsejthet ezt-azt. Bár az echte Moore-fanok tudják jól, hogy ennél az ipsénél semmi sem úgy van, mint bárki másnál lenne.

 

Ezzel együtt a regény szerintem elég lassan indul be. Hogy ki a másik narrátor, az is csak igen későn derül ki, bár ez nem annyira lényeges – egyszerűen csak sok időbe telt, mire Moore igazán elkezdi kavarni a cselekmény megannyi szálát. Az, hogy megannyi szál van, jellemző rá, ahogy az is, hogy bőven akadnak nem-fehér szereplők, és közülük kerülnek ki a legjobb arcok. Itt egy ruhásszekrény méretű afroamerikai pofa van (ez a típus be van akadva Moore-nak, ld. még Menta Friss), meg egy rakat kínai. S ahogy az lenni szokott, a sok idétlenség és (egy idő után) veszettül pörgő cselekmény közepette kapunk némi fajsúlyosabb tartalmat is. Itt a korszak történelméről és társadalmáról, meg San Franciscóról, s mindezt emberi sorsokon keresztül – mert azért a szereplőknek megvan a háttere (ki hogy élte meg és túl a háborút), és ezt Moore be is mutatja. Más kérdés, hogy ez alkalommal valahogy nagyon tömbösítve érkezik az infó, nem apránként adagolva, és ettől megtöri a regény lendületét.

 

Az viszont némileg újdonság a legtöbb korábbi Moore regényhez képest, hogy a főszereplő nem akkora lúzer. OK, a lába nincs rendben, és csinál baromságokat, és persze bolondja lesz egy nőnek, de összességében jobban egyben van, mint számos elődje.

 

Ezzel együtt vagy ennek ellenére pont olyan szórakoztató olvasmány ez is, mint a többi, kivéve a Biff evangéliumát, amivel anno Moore megfogta az Isten lábát (kac), és ami messze-messze túlmutat a többi regényén. De olyat meg bárki csak egyet tudna írni életében, szóval nem várom el, hogy Jézus után Buddha meg a többi nagy életéről is írjon.