Főkép

Még tavaly év elején hallgattam az együttes 2016-os, Anian című lemezét, és már akkor megfogott az a különleges hangulat, amit a zenéjükkel megteremtettek. Ennek köszönhetően érthető módon kíváncsi voltam, mire képesek élőben, mennyire tudják mindezt a színpadon megvalósítani. Abban teljesen biztos voltam, hogy a márciusi Dona Onete koncerttel ellentétben senki sem táncol majd, ez kifejezetten egy üldögélős program lesz.

 

Méghozzá olyan, ami egyszerre világzene, és talán még annál is több. Azon picit csodálkoztam, miközben a MüPás Fesztiválszínház bejárata előtt nézelődtem, hogy milyen kevesen várakoznak rajtam kívül, mert ugyan azt készséggel elismerem, hogy ez a zene mindentől messze van, ami manapság a magyar rádiókból szól, de valamiért úgy tippeltem, a kelta alapok kellőképpen csábítóak lesznek. Kezdésre azért nagyjából összejött a háromnegyed ház, szóval első találkozásra szerintem ez nem tekinthető rossznak, egyébként főként középkorúak és idősebbek, valamint külföldiek gondolták tökéletes szerda esti programnak a 9Bach fellépését. (Jut eszembe, jövőre igazán leszervezhetnék ebbe a sorozatba a japán Wagakki Bandet, az legalább ennyire egyedi lenne). A társulatot előzetesen nem ismerők reakciói jól megfigyelhetők az alábbi trailerben:

 

 

Nem sokkal nyolc óra és egy rövid angol felvezető szöveg után kezdetét vette a varázslás, hiszen a hat muzsikus besétált a színpadra, és azonnal a dolgok sűrűjébe vittek bennünket, amikor az utolsó lemez klipes dalát választották és játszották el indításként (amennyire néztem, általában ezzel nyitják a koncerteket). Ez gyakorlatilag úgy hatott rám, mintha gyorsan ható partidrogot ittam volna (ez persze csak tipp, még sosem történt ilyen velem), Lisa Jên hangja és a különös, egzotikus énekdallamok azonmód elvarázsoltak. Ráadásul a háttérben, kivetítőn ment a klip (ezt idelinkelem a bekezdés végére), szóval a táj és a zene elsőre megfogott, és csak másfél órával később engedett el.

 

 

Boldogságomat fokozta, hogy sajtósként ezúttal tökéletes ülőhelyet kaptam: földszint, nyolcadik sor közepe, a színpadnál picit magasabban, pont olyan távolságra, ahol még nem kellett távcső a mimika beazonosításához, viszont már a teljes színpadképet láthattam, ráadásul a hangzás is szuper volt. No meg a háttér, hiszen a háttérben végig walesi tájakat mutattak, többnyire vad és kopár hegyeket, hol behavazva, hol esőtől ázva, tavakkal díszítve – kis túlzással olyan volt, mintha egy utazási iroda természetkedvelőknek szóló rövidfilmjét néznénk, amibe pár, kőfejtőben felvett rész is került. Időről időre figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne a tájat, hanem a zenészeket figyeljem.

 

Kivált az énekesnőre, akinek a hangja egyszerűen csodálatosnak bizonyult élőben. Elsőre úgy vélem mindenkinek más, hasonló orgánumú hölgyek jutnak az eszébe, például Loreena McKennitt, vagy más, kelta, ír, skót dalnokok – és ez nem is teljesen alaptalan, de tulajdonképpen teljesen felesleges összevetés. A lényeg az, hogy Lisa Jên hangja gyönyörű, varázslatos, már-már éteri, olyan, mint akinek a fülébe tündérek suttogták a megfelelő szavakat, miközben mágiától lüktető ujjakkal cirógatták a torkát. Másként nem tudom elképzelni, miként képes így énekelni. A zeneszerzés egy külön dolog, abban már a férje, a gitáros Martin Hoyland is közreműködött. Nekünk mint a keleti pusztákról érkezett népségnek az ilyen, kelta gyökerekkel bíró ének alapban egzotikus (legalább annyira, mint az afrikai ritmusok), de valamiért mégsem idegen, hanem barátságos és meghitt. Ehhez még hozzáadódott a zene, amely átmenetet képez a hagyományos népzene és egy alternatív rockegyüttes produkciója között, amit kiegészítettek pár egyéb hatással. A ritmusszekció, vagyis a dob-basszusgitár kettős folyamatos ismétléseivel nem unalmassá tették a zenét, hanem inkább hipnotikussá, révülőssé, és fura mód – bár ezt lehet, hogy a csak vetített háttér miatt éreztem így – nem önmagába visszatérővé, hanem valahogy mégis előre haladóvá. Érdekesnek találtam, hogy a hárfa szintén alá-mellé szerepet töltött be. Ettől függetlenül az egész szaggatott és töredezett volt, ami remekül ellenpontozta a gördülékenyen suhanó éneket. Ez a kettősség, ez a kontraszt nagyon tetszett, kivált, mert ehhez a muzsikához szerintem pont erre van szükség. A hangulat alapján vélhetően a walesieknek sem volt sok okuk az örömködésre az utóbbi pár évszázad során, és a 9Bach egyébként sem azért jött, hogy táncra perdítsenek vagy felvidítsanak – csupán elvarázsoltak bennünket.

 


 

 

Kaptunk ráadást, a cappella dalt, amely alatt a férfiak levonultak a színpadról, Lisa Jên dobolt, xilofonon játszott, és persze frontemberként levezényelte a koncertet. Csekélyke nyelvtudásom ellenére nagyon élveztem az összekötő szövegeket, amelyekből nem csak az adott számról derültek ki infók, hanem a rókavadászattól a walesi ábécén át az ausztrál bennszülött gyerekekig, zárva a zenekar kalandos Budapestre utazásának történetével, szóval tényleg mindenről beszélgetett velünk. Legalább ennyire közvetlenek voltak a fellépés utáni dedikáláson – nem emlékszem, mikor kérdezte meg tőlem zenész utoljára, hogy mennyire tetszett a koncert. Most ez is megtörtént.

 

Varázslatos este volt, amelyen pont azt kaptam, amire számítottam, amit vártam, bűbájjal telített világzenét. Köszönet érte.

 

 

 

9Bach:

Lisa Jên - ének, zongora

Martin Hoyland - gitár, ütőhangszerek

Ali Byworth - dob

Dan Swain - basszusgitár

Esyllt Glyn Jones - hárfa, ének

Mirain Roberts - zongora, ének