Főkép

A kisregények (egyik) aranykorát éljük, olyannyira, hogy már magyarul is egyre több jelenik meg fantasztikus tematikában is. Eddigi tapasztalataim alapján legfőképpen azért fogadják az olvasók bizalmatlanul a kisregényt, mint műformát, mert nagyon nehéz jól eltalálni a megfelelő arányokat az adott történet vagy ötlet esetén – hogy mi lesz az, ami egy száz oldal körüli terjedelem esetén jól tud működni, és nem egy feleslegesen túl bő lére eresztett novellát vagy éppen egy összecsapott, hiányos regényt kapjunk a végén. Ebből a szempontból Martha Wells kisregény sorozatának első darabja egy pozitív példa arra, amikor a kevesebb több, és a történet (valamint a sorozat) koncepciójához tökéletesen passzol a kisregényes forma.

 

A magát titokban Öldöklőnek nevező, öntudatra ébredt biztonsági droid mindennapjait követhetjük nyomon, aki nemcsak a saját becenevét titkolja bőszen, hanem azt a tényt is, hogy bizony feltörte a saját vezérlőmodulját, hogy a rendszertől függetlenül cselekedhessen. Mint kötelező elem új világok felfedezése esetén, Öldöklőt küldik biztonsági egységként egy kutatócsoport mellé – természetesen a kutatók mit sem sejthetnek arról, hogy Öldöklő nem csak szériájának egy átlagos darabja, hiszen akkor hibás termékként leselejteznék, de legalábbis biztosan újraprogramoznák, ami jelenlegi személyiségének gyakorlatilag a halálát jelentené. Aztán természetesen érkeznek a nehézségek és a problémák, ahol Öldöklőnek döntenie kell: meddig is titkolhatja, hogy több egy egyszerű tömegterméknél, amikor emberéletek forognak kockán? Nos igen, az Öldöklő név eredetére is fény derül az első kötet folyamán, és nem feltétlenül arra utal, amire az első pillanatban gondolnánk – annyit elárulok, hogy ebből a szempontból a fülszöveg is félrevezető…

 

Jó lehetőségeket kínál a kisregény-formátum, illetve Wells ügyesen használja a formátumból fakadó előnyöket, mindenesetre az arányokat elég pontosan eltalálta. Könnyebbséget jelent például az, hogy sorozatról lévén szó bőven elegendő a világról első körben annyit elárulni, amennyi az első történethez szükséges. Kiindulásként a főhősön kívüli többi szereplőt is éppen csak annyira kell megismernünk, amennyire Öldöklő ismeri őket, hiszen az egész történetet az ő szemszögéből látjuk. Később a különböző helyzetekre adott reakcióik pedig tömören, de kifejezően adnak ehhez az alaphoz adalékot, így ezen a téren sem volt hiányérzetem. A cselekményt bőven el lehetett volna nyújtani több száz oldalra is, a remek stílus bizonyára el is vitte volna még a hátán, de annyival kellemesebb élmény volt ilyen feszes tempójú, sallangoktól mentes szöveget olvasni egy alapvetően szórakoztatásra szánt kaland történet esetén.

 

Szerencsére Öldöklő nézőpontja – még ha újdonságnak nehezen is volna nevezhető a fantasztikus irodalomban az öntudatra ébredő android – kifejezetten érdekesnek bizonyult, legfőképpen azért, mert önállóságának viszonylag korai szakaszától kapcsolódhatunk be a történetébe: még hősünk is folyamatosan rengeteget tanul mindenről, de legfőképpen saját magáról, hiába van már egyes dolgokról némi kiforratlan véleménye, egyelőre minden képlékeny. Szerencsére a befejezés is kellően nyitott ahhoz, hogy szinte bármi következhessen, mégis kerek egész az első kaland önmagában, épp ezért gondolom, hogy ez a kisregényes, önálló részekből álló sorozat, mint koncepció, remekül működhet sok epizódon át az első kötethez hasonló stílusban – kíváncsian várom, Wells mi mindent hoz el még nekünk az Öldöklő-naplók további lapjain.