Főkép

Az Emma Brown egy nagyon különleges könyv. Már a borítókép is eléggé figyelemfelhívó a kék ruhás női alakkal és a tipikus angol kúria képével a háttérben. De itt még nincs vége, ugyanis Clare Boylan felkérésre írta meg ezt a regényt, méghozzá Charlotte Brontë befejezetlen kéziratából dolgozva. Ritka, hogy valaki ilyen szép feladatot kapjon.

 

1853-at írunk, Charlotte négy regénnyel a háza mögött (Az angoltanár, melyet a kiadó visszautasított és csak halála után jelent meg végül; a Jane Eyre, mely hatalmas sikert aratott, majd következett a Shirley és a Villette) egy új műbe kezdett. Két fejezetet, összesen húsz oldalt írt meg, majd félretette a regényt. A figyelmét ugyanis más vonta el: 1854-ben férjhez ment. Bár a legtöbb irodalomtörténész szerint folytatni szerette volna az írást, sajnos erre nem volt lehetősége. 1855-ben meghalt, így az utolsó műve töredékként maradt ránk.

 

Adott tehát néhány oldal, benne egy iskola, egy titokzatos örökösnő, akit beíratnak, majd az édesapja nyomtalanul eltűnik, és nem fizeti tovább a tandíjat. Felbukkan még néhány nem éppen szimpatikus tanítónő a színen, egy özvegyasszony és egy helyi ügyvéd. Tökéletes alapanyag, érdekesek a szereplők, van egy kislány, akinek nem tudjuk a múltját, de mindenféleképpen ki kell deríteni, hogy a költségei fedezve legyenek, emellett a nőtlen fiatalember, Mr. Ellin alakja is némi kombinálásra készteti az olvasót. Mivel Charlotte Brontë további terveiről semmilyen feljegyzés sem maradt fenn, gyakorlatilag ehhez a nyitóképhez kapott szabadkezet Clare Boylan.

 

A folytatásban szép lassan mindenki sorsát megismerhetjük, fény derül az évtizedekig féltve őrzött titkokra, melyek felszakítják a sebeket. És hiába jutnak egyre közelebb a kislány múltjához, sajnos neki idő közben nyoma veszett, elnyelte a hatalmas londoni forgatag kegyetlen világa, ahol minden nap keményen kell küzdeni a túlélésért. Miközben elmerülünk az alvilág mocskában, beavatódunk a játékszabályokba, melyek az utcán érvényesek. Hihetetlen a kontraszt a vidéki, nyugalmas és kényelmes élet és a londoni szegényházak mindennapjai között. Csupán néhány utcán múlik, kire mi vár a születése után: ha jó helyre születik valaki, akkor nem kell megküzdenie a betevő falatért és a meleg szobáért. De ha néhány méterrel arrébb látja meg a napvilágot, már korántsem annyira jók a kilátásai az életben maradáshoz.

 

Bevallom, előzetesen volt bennem egy pici idegenkedés, meg persze egy nagy adag kíváncsiság is. Mert akkor ez végül is kinek a regénye? Vártam, hogy lesz egy nagy váltás a második fejezete után, és ott majd érezhető lesz a stílusbeli, történetbeli különbség. Aztán ahogy haladtam előre, egyre kevesebbszer jutott ez eszembe. Clare Boylan alapos munkát végzett, utánajárt a korabeli társadalmi eseményeknek, korhű képet festett a londoni utcák kegyetlen világáról, a világkiállításról és a bentlakásos iskola visszásságairól is. A karakterek igazi brontë-i szereplőkké válnak, tökéletesen hozzák az írónő hangját, stílusát a leíró részek. A cselekmény egy hatalmas gombolyag, melyet elsőre úgy tűnik, lehetetlen kibogozni. Nagy-nagy türelemmel lehet vele haladni, szálról szálra, de amikor végre sikerül, minden a helyére kerül. A történet végig pörgős, mindig van valamilyen kis rejtély, ami ébren tartja a figyelmet.

 

Szerintem jó ötlet volt elővenni ezt a töredéket, és befejezni. Jól sikerültek az illesztések, nincs benne tátongó szakadék, zavaró élek. A karakterek nagyon élnek, a cselekmény izgalmas. Ajánlom mindenkinek, aki egy igazi irodalmi különlegességre vágyik.