Főkép

Ahogy a Prometheus és a Covenant az Alien-filmeket, Anakin és Amidala története pedig a klasszikus Star Wars-trilógiát egészítik ki előzménysorozatként (Az ifjú Indiana Jones tévésorozatot nem szívesen sorolnám ide, hiszen annak a fiktív főszereplője ugyanaz, mint a fő daraboké), úgy a Kalyber Joe-képregényfolyam is prequelt kapott. A füzet végén olvasható szerzői vallomásból (vagy talán hitvallásból) a magyarázatot is megkaphatjuk erre. Az egész nem annyira kitérő, mint erőgyűjtés a nagyszabású befejezéshez, a grand finale-hoz, amely már hosszú évek óta várat magára.

 

Az említett példákból tudható, hogy veszélyei is vannak az előzménytörténeteknek, Pilcz Roland azonban rutinos motoros a szakmában, ezért gond nélkül vette az akadályokat. De miért is ne tette volna, hiszen alkotásait egyrészt a – többnyire finom – humor és a rengeteg rejtett utalás (úgy is mint: easter egg) mellett a valóban egyedi küllemű karakterek (emlékezzünk csak a nem mangásan, mégis hatalmas szemekre) és a rendkívül eltalált rajzok jellemzik. Ezúttal az orrok kapnak kiemelt szerepet, de Kay szaglószerve voltaképp a Kalyber Joe-sorozatban is meglehetősen prominensnek mutatkozott.

 

Nekem mégis a hihetetlenül kifejező arcjáték teszik igazán, ami képregényeknél viszonylag ritka megoldás, hiszen a kívánt érzelmi avagy érzékhatást legtöbbször a testekkel, beállításokkal, a kontrasztokkal és a panelok dinamikájával érik el az alkotók. És aligha hiszem, hogy ennek az lenne az oka, hogy a kötet teljes egészében digitálisan készült; Pilcz Roland inkább művészi alkatát tekintve lehet más, mint társai. És hát arról sem szabad elfeledkezni, hogy számos rajzoló képeit is Roli színezte ki, és ez a tapasztalat alighanem sokat segített a megfelelő mimika (és persze) gesztusok ellesésében – itt azonban sűrítettebben és hangsúlyosabban érzékelhető ez a törekvés.

 

És a történet?

 

Szokás szerint kaland, amibe többé-kevésbé csak belekeveredik főhősünk, a szálakat pedig nem ő mozgatja, ugyanakkor nem is teljesen tehetetlen báb, esetlen marionettfigura. A kiindulásként szolgáló ok persze a nő (nem feltétlenül egy, habár a kezdőlöketet egyvalaki adja meg, vagyis inkább taszítja le Kayt gyakorlatilag szó szerint a lejtőn, és onnan már nem igazán van visszaút), viszont főhősünk mintha valamivel jobban rajongana a motorjáért és a régészetért (Indiana Jones hatását le sem tagadhatná Roli), mint a gyengédebb nemért. Így hát az igazi barátság (naná, hogy a felújított motornak köszönhetően) Dannyvel köttetik meg, akivel szintén később találkozhatunk majd Kalyber Joe kalandjait olvasva, ahogy a már most meghatározhatatlan korú George Trentonnal is.

 

A helyszínek (így a színek is) változatosak, sokszor lenyűgözők, és mindig kifejezőek, legyen szó egy ősi egyiptomi sírról, Itáliáról, a Déli-Sarkra tartó hajóról, vagy akár magáról az Antarktiszról. A kinti és benti jelenetek, valamint a napszakok váltakoztatása külön csemegéül szolgálhat az ínyenceknek; engem egyértelműen lenyűgözött a rengeteg, igencsak eltalált effektus és oldalakon átívelő színbeli ellenpontozás.

 

Egy szó mint száz, Kalyber Joe és/vagy Pilcz Roland rajongói most sem fognak csalódni, ha rászánják magukat, és megismerkednek a spinoff-történettel, a magam részéről pedig örülök, hogy a magyar képregény egyik nagy tehetsége amerikai jellegű ponyvába bújtatva is ennyire élvezetes képekkel és vicces-akciódús sztorival ajándékoz meg minket. Azt pedig már most kíváncsian várom, hogy később mi fog kisülni ebből.