Főkép

Rajongással teli emberek töltik meg a Müpa nagytermét, már régen nem voltam olyan előadáson, ahol ekkora egyöntetű odaadással és szeretettel viseltetett a közönség egy előadóművész iránt. Az elragadottság ragadós, mert én még csak egyszer és igen rövid időre találkoztam Bobby McFerrinnel élőben: a bécsi operaházban 2015-ben adott Pat Metheny triójával egy koncertet, és mivel Mr. McFerrin éppen az előző vagy az azt követő este lépett fel, az egyik ráadásban beült a trióba Herbie Hancock Cantaloupe Island témájára énekelni. Lehengerlő volt. Mint ahogyan Mr. McFerrin közreműködései Chick Coreával is, mind a Trilogy, mind pedig a legutóbbi, The Musician albumon, hogy a korábbi együttműködéseiket most ne is említsük. Ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy hangszeres előadók nélkül, csak énekesekkel mi fog történni.

 

Tizenkét magyar énekes, három-három férfihang a basszus/bariton-tenor vonalon, három-három nőihang az alt/mezzoszoprán-szoprán vonalon, valamint Joey Blake és Dave Worm társaságában vonul fel a művész a színpadra. A műsor teljesen improvizatív, a három amerikai művész már jól összeszokott egységként játszik a városról városra váltakozó kórussal, és még abban sem vagyunk teljesen biztosak, hogy akár csak egyszer is próbáltak-e mind a tizenöten a műsor előtt – az előadás napján azért legalább szokás, azaz azért valószínű, hogy igen. Akárhogyan is volt, Mr. McFerrin instrukciói elsőre is tökéletesen érthetők: előénekel, kijelöli szekciónként az éneklendő dallamokat és vezényel, hogy ki mikor milyen ritmusban vegyen részt a közös éneklésben. Nem egyszerűen egy művészt, hanem a pedagógust látjuk, akinek az iskolája is színpadon van a másik két amerikai művész személyében.

 

Először Dave Worm rendez, a közönség sorait is öt részre tagoltan bevonva az éneklésbe, majd később Joey Blake áll elő egy szintén improvizált blues-zal, úgy igazán először megmutatva óriási hangját. Ez a többnyire Mr. McFerrin nélkül zajló előadás azért is fontos, hogy az est fénypontja picit megpihenhessen. A két társ remekül szórakoztatja a közönséget, Worm beatbox ritmusai pedig szinte egy kísérőzenekart varázsolnak a színpadra, bizonyos pontokon már annyira élethűen, hogy felmerül a kérdés, hogy tényleg ő énekel-e, és mintha ezt megérezné, hirtelen úgy vált ritmusokat, hogy azt teljes képtelenség lenne szinkronizálni playbackről.

 

Alapvetően egy show-t látunk, amelyet rendkívül ízlésesen szőnek át a különféle hangulatú darabok, hogy a sokszor ismételt apró és türelmes építkezéseket követően, a közös énekléssel közösségi élménnyé tágított zenei élményt senki ne unja el túlzottan. Szórakoztató, de egy picivel sem több, mégis a hatalmas ovációtól már-már felrobbanó teremben egy cseppnyi elégedetlenséget sem érezni, talán csak a szóló ráadást követően, hogy azt nem követi egy újabb. És tényleg, a „Blackbird” a Beatles-től egészen fantasztikus volt az elrepülő madárimitációval a végén, elhallgattuk volna szólóban Mr. McFerrint egész este is.

 

Előadók:

Bobby McFerrin – ének

Joey Blake – ének

Dave Worm – ének

 

Vokál

Bolyki Sára, Fellegi Anna, Horváth Cintia, Kanizsa Gina, Várallyay Katus, Várallyay Petra, Bolyki László, Fábián Attila, Homor Máté, Molnár Gábor, Varga Dávid, Vavra Bence