Főkép

Molnár Krisztina Ritát először költőként ismerhették meg, akik figyelemmel kísérik a magyar irodalmi életet. Majd megjelent első, gyermekeknek is szánt, meseregénynek is nevezhető prózakötete (Maléna kertje), melyet szintén csodaszépen illusztrált továbbiak követtek. Ám múlt év őszén újabb költemény-csokrot vehettünk kézbe, Levél egy fjord partjáról címmel. Erről és még sok minden másról kérdezte őt Uzseka Norbert.

 

Emlékszel még, mikor és miért kezdtél írni, s mi volt az első műved?

 

Gyerekkoromban kaptam ajándékba egy zsákszín szövetbe kötött vastag, könyvalakú füzetet tele üres lapokkal. Egyik rokonunk az egyetemi nyomdában dolgozott, ő készítette. Akkoriban a papírboltokban végtelen kicsi volt a választák, ezt ma talán el sem tudjuk képzelni, annyi gyönyörű füzet és mappa kapható. Ebbe a zsákszín könyvbe kezdtem írni a verseimet, főleg ritmikus szabadverseket – impressziók, apróbb megfigyelések voltak ezek. A versek – ezt már több ízben elmeséltem – egészen kicsi koromtól jelen voltak a napjaimban, óvodáskoromban a nagymamám olvasott fel Weöres gyerekek számára kiadott köteteiből, később, amikor már egyedül olvastam, Lorca Két esti hold című verseskötete, Pilinszky Kalandozás a tükörben című könyve hatott rám erősen.

 

Édesapád zeneszerző és a Szegedi Nemzeti Színház karmestere. Adja magát a kérdés: miért inkább az irodalom, mintsem a zene területén alkotsz?

 

Nálunk a családban mindenki játszott valamilyen hangszeren – attól függetlenül, hogy mi volt a foglalkozása. Építészmérnök nagybátyám és német nyelvész nagynéném például mindketten az ELTE zenekarában hegedültek, így ismerkedtek össze. Én is zongoráztam nyolc évig – sajnos már egészen elfelejtettem –, ezen kívül rengeteget énekeltünk. A vers bizonyos értelemben a mai napig zene is, így nem egészen távolodtam el ritmus, a hangzás fontosságától. De azt hiszem, az ember egy idő után rátalál arra, mi az, amit nem tud nem művelni – és nekem nem a zene volt az a kifejezésmód, ami nélkül nem tudok élni.

 

Kezdetben költeményeid jelentek meg, ám jó ideje írsz kisprózát és gyermekkönyveket is. Sőt, felnőtteknek szánt regény is íródik, ha jól tudom. Melyik hogy jött?

 

Az első nagyobb lélegzetvételű próza, amit írtam, a Maléna kertje (Naphegy Kiadó, 2013.) című gyerekeknek és felnőtteknek szánt regény volt. Simonyi Cecília grafikusművész kedvéért vágtam bele, aki arra kért, írjak neki egy mesét az Aranyvackor pályázatra. Akkor még nem gondoltam, hogy regény lesz belőle, de egy történet hossza bizonyos értelemben nem szabályozható – még akkor sem, ha a lényegét képesek vagyunk belesűríteni egy apróhirdetésbe. Novellákat régebben írok, rövid történeteket – épp szeretnék kiadót találni számukra. Azt a regényt, amit lassan másfél éve hordozok a fejemben, egyéb munkák miatt még nem tudtam elkezdeni. Úgy tűnik, talán idén szeptemberre sikerül úgy letennem az egyéb feladataimat, hogy csak erre tudjak koncentrálni. Egy-egy részletet már megírtam belőle, elsősorban a saját biztatásomra, hogy legalább egy megkezdett file legyen a gépemben, amihez leülök majd ősszel. A címe Gombosdoboz, és ezek a minden családban megtalálható elrakosgatott gombok azoknak a szintén „ruhájukról leszakadt” történeteknek a metaforái, amiket fixpontokként őrzünk, amikbe kapaszkodunk, és amik csodálatosképpen meg is tartanak – annak ellenére, hogy semmiféle hitelességük nem bizonyítható, csupán annyira, mint a legendáké. És hogy honnan jött? Egy novemberi estén gombot kerestem egy kardigánra. És akkor ott volt a regény. Egy ezüsttálcán a gombosdobozból kiborítva.

 

Számos írásodban jut fontos szerep a családnak. Úgy olvastam, nagy családból származol, s három fiad is van. Ők mennyiben befolyásolták az írói-költői pályád bármely szakaszát? És hogy viszonyulnak az írásaidhoz?

 

A gyerekeim számára én elsősorban az édesanyjuk vagyok. És ez így is van rendjén, annak ellenére, hogy időnként reagálnak arra a tényre, hogy írok. Ha jól sejtem, ambivalens a viszonyuk az általam írt szövegekkel, aminek talán az is a magyarázata, hogy egy gyerek nem szeret osztozni az anyján másokkal, ez pedig olyan területe az életemnek, ahol nem csupán rájuk jut figyelem. Ezzel párhuzamosan azt hiszem, időnként talán büszkék is egy kicsit, de nem nagyon, hogy el ne bízzam magam. Ráadásul egyetlen író vagy költő közeli családtagjának sem könnyű, hogy egyes szövegek életrajzi hátterét a lehető legkézzelfoghatóbban ismeri, mert például átélte és számára nehéz a létrejött művet erről az ismeretről leválasztani. Miközben minden szerző vágyik arra, hogy a családtagjai szeressék, amit ír – nekem például egyik legnagyobb örömöm az volt, amikor Márton fiam megzenésítette néhány versemet, és amikor a dalok elhangzottak a PIM-ben a Verslavina antológia bemutatóján, madarat lehetett volna fogatni velem. Miközben úgy izgultam, mint bármelyik anyuka, ha a gyereke éppen nyilvános rendezvényen lép fel.

 

Szintén több írásodnak képezi szerves részét a kézműveskedés. Miért olyan fontos ez, s mit jelent a számodra?

 

Az írás magányos tevékenység, ráadásul annyira nem kézzelfogható térben zajlik, hogy ahhoz, hogy az ember ne váljon le teljesen a valóságról, vagyis ne buggyanjon meg, muszáj néha az átlagosnál intenzívebben részt vennie a mindennapi életben. Amúgy is muszáj, ráadásul a kézzel való munka egy része örömforrás is. Kapcsolatba kerülni bármilyen anyaggal fontos megtapasztalás – legyen ez a föld, ha elültetem a tulipánokat, vagy a bokrok, ha metszem őket –  aztán persze napokig viselem a kezemen a karcolásokat, amit az ágak ejtettek, de mégis jó érzés testközelbe kerülni a kerttel. Szeretek főzni is – naponta egyébként nem, gyakran kényszerű és unalmas tevékenység – de azt sem viselném el, ha nem főzhetnék soha, ha nem játszhatnék a fűszerekkel, az alapanyagokkal, a színükkel a formájukkal – hiszen az ételeknek is van egy semmihez nem hasonlítható esztétikája. Az írásokban szereplő kézműves-tevékenységek is erről szólnak – hogy ne szakadjunk el a kézzel fogható világról. A kor, amiben élünk annyi mindent ad készen – és ennek számtalan előnye is van, persze –, de azt hiszem, fontos, hogy mi is képesek legyünk a dolgok létrehozására, a valóság – például a gyógynövények, a madarak – ismeretére, a valóságdarabokkal való játékra és örömre.

 

A Maléna gyermekkönyv-sorozat egyes részei (Maléna kertje, Kréta-rajz, Derűs hétköznapok: gyermekkalendárium) sokban különböznek egymástól, de mindben van valami olyan tartás, olyan tiszta és intelligens módon kommunikálnak a szereplők ill. a könyv az olvasóval, amilyet ritkán tapasztalok a hétköznapi világban. Hogy találod, hatsz ezzel az olvasókra, meg tudod nyitni őket az emberhez méltóbb létezésre és viselkedésre?

 

Mit is felelhetnék? Bízom benne, hogy a sorozat – amúgy számomra egészen váratlan – közkedveltsége jelenti azt is, hogy tud hatni ez a szöveg. Mert ez fontos distancia: nem én hatok, hanem a szöveg, amit bár én írtam, de mégsem gondolom, hogy bizonyos értelemben ne lenne tőlem független létező. És persze hiszek benne, hogy mindannyian szeretnénk emberhez méltóbb módon létezni, mint ahogy sokszor létezni tudunk. Mindenki életében vannak pillanatok vagy időszakok, amikre nem büszke. Bárki juthat olyan határhelyzetbe – akár a magánéletében, akár társadalmi események hatására vagy dehumanizáló körülmények között –, ahol képtelen megőrizni a tartását, mert elérkezik egy olyan végső határig, ahol összeomlanak a belső, megtartó vonalai. Ez a három könyv nem ezeken a határokon túl zajlik, annak ellenére, hogy előfordulnak benne családi és közéleti tragédiák is.

Ha ezek a könyvek segítenek a belső vonalak erősítésében – akkor hálás vagyok nekik.

 

A Térfogó sorozatból eddig csak egy kötet, A víz ösvénye jelent meg. A folytatás, A tűz ösvénye ugyanazokról az emberekről fog szólni?

 

Igen, a Térforgó egy mozaikcsaládban zajlik. A különböző ösvényekben – víz, tűz, föld, levegő – más-más szereplők kerülnek a középpontba, pontosabban más-más jellegű belső eseményekre kerül a hangsúly. Az első könyvben, A víz ösvényében az örökbefogadott kisfiú, Tamás és nevelőanyja, az anya-gyerek kapcsolatra jellemző – jó esetben – biztonságos szeretet minősége áll a fókuszban, a második kötetben az egész család megjelenik majd – a veszekedésekkel, szerelemmel, szenvedéllyel együtt.

 

Az első kötet szinte szerelmes költemény volt Lillafüredhez. A másodiknak is van ilyen konkrét helyszíne?

 

A tűz ösvénye Kenézlőn zajlik, télen. Kenézlő az ország egyik legelhagyatottabb vidékén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye Sárospataki járásában fekszik. A honfoglalás kora óta létező falu jelenleg az országnak abba a meglehetősen kiszolgáltatott régiójába tartozik, amelyiket leginkább sújt az elvándorlás, a munkanélküliség, a szegénység. Miközben tájai és épített környezete rengeteg értéket és szépséget tartogat.

 

Ha már készen van a könyv, miért csak ősszel jelenik meg?

 

A szöveg megírását követi az illusztrációk elkészítse. Simonyi Cecília akkor tud egy szöveggel dolgozni, ha az egész szöveg a rendelkezésére áll. Tiszteletben tartom ezt, hiszen belátható, hogy szüksége van arra, hogy egy darabig hagyja magában érni a szöveget. Ráadásul Simonyi Cecília nem a gyorsabb számítógépes grafikával, hanem hagyományos módon, kézzel – ecsettel, ceruzával, rézkarccal dolgozik. Ez persze nem a leggyorsabb könyvmegjelenési stratégia, de az elkészült könyvek arról árulkodnak, hogy érdemes kivárni.

 

A víz ösvénye, számomra akkor meglepő módon, nem a gyermekkönyveid addigi kiadójánál, a Naphegynél jelent meg, hanem az Alexandránál. Majd jött az üzletlánc összeomlása, s A tűz ösvénye a Naphegy gondozásában lát majd napvilágot. Mi történt, s hogy élted meg?...

 

Az történt velem is, ami annyi szerzővel, műfordítóval és illusztrátorral is: az Alexandra összeomlása sokaknak okozott kisebb vagy jelentős károkat. Ezek után nem tűnt jó ötletnek a különben még mindig működő Alexandra Kiadóval újabb szerződést kötni. Nagyon örülök, hogy a Naphegy Kiadó átvette a sorozat gondozását.

 

Mindezen, úgymond mesekönyveket Simonyi Cecília illusztrálta, szerintem tökéletesen visszaadva és gyakran kiegészítve a varázslatos, bensőséges szöveget. Vele hogy találkoztatok? És hogy zajlik egy-egy ilyen kötet illusztrálása? Mennyire kap szabad kezet, mennyit egyeztettek?

 

Cilivel évekig egy faluban, Telkin éltünk. Itt találkoztunk össze. Az első közös munkánk a második verseskötetem, a Különlét (Pont Kiadó, 2008) illusztrációja volt. A könyv hosszú szünet után jelent meg – tíz évvel első verseskötetem, a Közelkép (Littera Nova, 1998) megjelenése után – aminek prózai oka van: abban a tíz évben volt kicsi a három gyerekem, és mellettük egyszerűen képtelen voltam a saját verseim sorsával törődni. Szerettem volna, ha ez a tíz év verseiből válogatott könyv szép is lenne. Így kértem meg Cilit, hogy egy-egy versciklushoz készítsen egy-egy szintetizáló képet.

 

A Zen üzenetekről, amit Te fordítottál, szeretnél mesélni?

 

Jon J Muth grafikusművész Zen-sorozatának első részével, a Zen üzenetek fordításának feladatával váratlanul keresett meg 2016 őszén a Betűtészta Kiadó vezetője, Enner Patrícia. Nagyon megörültem a felkérésnek, a könyv finom eszközökkel kapcsolja össze az időtlen tanításokat a jelennel. Minimális a keretszöveg, de épp ezért minden szónak mélysége van, akár a költészetben. A keretbe ágyazott zen-tanítások, ha úgy tetszik „mesék” egyáltalán nem csupán kisgyerekekhez szólnak, és sajnálom, hogy a könyv nem lett közismertebb. A műfaj, a picture-book nálunk még mindig inkább a kisgyerekekhez asszociálódik, pedig ez igazi elmélkedő-könyv, csendes, teázás közbeni nézegetésre. Mindenkinek jót tenne, ha tudna magának időt ajándékozni, hogy Muth akvarelljeit vagy tusrajzait nézegetve eltöprengjen a felidézett példázatokon. Vagyis, ha ez itt lehet a reklám helye: Olvassák a Zen üzenetek-et!

 

Múlt év őszén új verseskötet is megjelent Tőled. Egy nagyon változatos, szerintem mégis egységes gyűjtemény. Te hogy mutatnád be valakinek, aki mit sem tud róla?

 

A Levél egy fjord partjáról (Scolar 2017) szűk öt év verseit tartalmazza. A versek nem a keletkezés sorrendjében olvashatók a kötetben. A ciklusok azokat a tárgyakat járják körbe, amiket ebben a néhány évben kénytelen voltam átgondolni. Nem újdonságok ezek – élet-halál-szerelem-Isten –, ezekkel foglalkozik a költészet évezredek óta. De ezek a kérdések mindig újra és saját válaszokat kívánnak tőlünk.

Részletesebben, közelebbről érintik a kötet versei a döntéseink okait – például azt, hogy mennyire képes az ember évekig, évtizedekig illúziók mentén vezérelni az életét, vagy hogy egy lány számára mennyire fontos a társa megválasztásakor az apja mintája – de azt hiszem, a verseknek ez a „lefordítása” nem túl szerencsés, épp a lényeg vész el így, abba is hagyom. Örülök, hogy megjelent – valóban az ötvenedik születésnapomra, de nem ezért örültem neki. Inkább olyasféle öröm volt ez, mint amikor valaki összeállít egy nehéz csomagot, cipeli egy darabig, majd végre szépen átkötve lerakhatja. Megkönnyebbülés.

 

Mit tanácsolnál kezdő íróknak?

 

Kapásból azt felelném, hogy olvassanak, olvassanak, olvassanak. Aztán lehet, hogy nem is szeretnének már annyira írni. Ha mégis, akkor sokkal jobbat írnak majd, mint enélkül. Nem kapásból pedig eltöprengek. Mi történne, ha azok kezdenének írni, akik nem ismerik a fél világ- és magyar irodalmat? Létrejönne egy új költészet? Egy új prózanyelv? Másmilyen lenne vagy újra megteremtődne a klasszikus kultúra? Nem is tudom. Azt hiszem, ez nem lenne rossz – de esély sincs rá. Maximum egy középszerű és híg zagyvalékra: hiszen nincs olyan ember a kultúránkban, aki ne olvasna legalább néhány irodalmi művet, míg fel nem nő. Úgyhogy maradok az első javaslatnál – de csak akkor, ha kérik a tanácsot. A fogadatlan prókátorokat nem szeretik a kezdő írók sem. Azoknak a fiataloknak, akikkel a biatorbágyi Kisgombosban tartott Szószövő műhelyben foglalkozom, igyekszem átadni azt, hogy az írás nem csak tehetség vagy ihlet, hanem mesterség dolga is. És a mesterséget gyakorolni kell. Ennek első lépése a klasszikusok és persze a kortársak olvasása.

 

Manapság tele van a média a nőket ért bántalmazással, a nők jogaival és így tovább. Döbbenetes és szégyenletes történetek kerülnek napvilágra, de néha úgy érzem, szélsőséges az ezekre érkező reakciók túl nagy része is – mindkét táborból. A Te írásaidban szerintem sokkal finomabban, egyúttal mélyebben, hitelesebben esik szó nőiségről, de arról is, hogy mindkét nemre szükség van. Nem az aktualitásokról, hanem a nőiség mindezektől független, hovatovább örök aspektusairól szeretnélek hát kérdezni: hogyan kell nőnek (de akár: embernek) maradni, azzá válni ebben a rohanó világban?

 

Nem tudok nem reagálni a kérdés első részében felvetett „szégyenletes történetek” problémájára. Ezek az esetek, nem hagynak hidegen engem sem, ahogy remélem, senkit. Teljesen mindegy, hogy egy fiút, egy lányt, egy férfit vagy egy nőt ér bántás – mindenképp megbotránkoztató, és nem szabadna előfordulnia. A világvallások mindegyike a másik ember létezésének tiszteletére int – ennek a tiszteletnek, a másik mentális és testi határainak súlyos megsértése a bántalmazás. És azt is tudjuk, hogy a bántalmazók is mind egykor bántalmazott személyek – többgenerációs ez a fájdalomokozás –, aminek jó lenne, ha véget tudna vetni az, hogy végre valamennyire ráirányul a figyelem

A kérdés második felére nehezebb válaszolnom. Én szeretem, hogy nő vagyok, bár nem választottam ezt a lehetőséget. Szeretem, hogy anya lehetek, szeretem, hogy átélhettem a szerelmet, és remélem, egyszer majd azt is megtudom, milyen érzés nagymamának lenni. Tudom, hogy ez nagyon konvencionálisan hangzik, de van egy konvencionális énem is – annak ellenére, hogy nem élek egészen konvencionálisan, annak ellenére, hogy boldog lennék, ha nők és férfiak egymás mellett és nem hierarchiában léteznének, annak ellenére, hogy borzadállyal tölt el, hogy a Föld nagyobb részén micsoda megfosztott és kiszolgáltatott sors jut a nőknek, annak ellenére, hogy – keresztényként is – felháborít, ahogy a kereszténység évszázadokon át bánt a nőkkel – én szeretek nő lenni.

 

Facebook: https://www.facebook.com/Moln%C3%A1r-Krisztina-Rita-szerz%C5%91i-oldala-823251644435363/

Blog: http://molnarkrisztinarita.blogspot.hu/