Főkép

Nem emlékszem mikor olvastam utoljára olyan thrillert, ami a műfajhoz méltóan képes volt az első oldaltól az utolsóig nem csupán lekötni a figyelmemet, hanem kiváltani belőlem az a félelmet, az ismeretlentől való ijedelmet, ami az ilyen művek sajátja (kéne legyen). Talán azért sem jut eszembe hamarjában ilyen regény, mert alapvetően ezt az állapotot legegyszerűbb filmes eszközökkel elérni, ahol egy arckifejezés, egy kép, sokkal többet elmond, mint több bekezdésnyi szöveg. Mindezek után egyfajta rácsodálkozásként éltem meg Julia Heaberlin könyvét, ugyanis ez nem csupán izgalmasnak bizonyult, hanem egészen jól visszaadta – elejétől a végéig – a főszereplő félelmét.

 

A történetről az izgalom és a titokzatosság megőrzése érdekében nem árulok el sokat, de van benne sorozatgyilkos, kivégzésre váró sorozatgyilkos, felbukkan pár tinédzser lány, szerető szülők, ügyvédek, pszichológus, szakértők – egyszóval minden olyan szereplő, amit nagy vonalakban elvárunk egy ilyen történettől.

 

A könyv számomra arról szólt, hogy mennyire eltérőek az emberek, részben annak köszönhetően, miként dolgozzák fel a veszteségeiket, illetve az őket ért traumákat. Van, aki szülei halálán nem tudja túltenni magát; mások egy baleset miatt soha többé nem ülnek hajóra vagy repülőgépre; és olyan is akad, akit az őt ért erőszak kísérti egy életén át. Főszereplő narrátorunk (Tessa) pont egy ilyen életeseményt próbál feldolgozni (amibe majdnem belehalt), a leírtak szerint teljesen eredménytelenül.

 

Félelmének egy része, azt hiszem, teljesen érthető, elvégre anyaként aggódik lányáért, azonban elég egy váratlan esemény (lányát nem találja otthon, amikor pedig ott lenne a helye), és aggódása azonmód átvált egy sokkal intenzívebb állapotba, amit egyedül az oldhat fel, ha újra karjaiban tudhatja lányát, aki egyébként már tinédzser évei végét fogyasztja. A legszebb az egészben, hogy Tessa tisztában van viselkedésének túlzó mivoltával, önerőből azonban nem képes a helyzeten változtatni. Viszont nagyon akar, és így amikor felkérik a múlttal való szembenézésre, megpróbál egyszer és mindenkorra túllépni a múltat és a jelent megkeserítő félelmén.

 

Jól megírt könyv, hús-vér karakterekkel, egymás után sorjázó fordulatokkal, melyek egészen az utolsó fejezetig kitartanak. Van miért izgulni, van kiért aggódni, időnként téptem amúgy is fogyóban lévő hajamat, amikor bizonyos szituációkban Tessa nem úgy reagált, mint ahogy én tettem volna – de talán ez normális egy pszicho-thrillerben.

 

Összességében még azt a pár hibát is elnézem a szerzőnek, amelyekre ugyan értem miért volt szükség, csak mivel később nem foglalkozik velük, ezért számomra nem derül ki, hogy mi is történt valójában (gondolok itt az ellopott és megkerült ásókra, a velük kapcsolatos eseményekre). Tény, ezek az összképhez képest apróságok, melyeket teljesen feledtet az a kellemes meglepetés, amit az olvasás élménye okozott.