Főkép

A Mars a 22. században. Egy bányászkolónia megszokott mindennapjait egy furcsa rengéssorozat borítja fel – az eset kivizsgálása Shaila Jain főhadnagyra hárul, aki azonban egyre bizarrabb események nyomait fedezi fel a Mars barlangrendszerében. A Merkúr a 18. században. Egy angol telepesvárosban rejtélyes gyilkosság történik: meghal egy neves alkimista, és eltűnik a rendkívül értékes kutatási anyaga. A Daedalus fregatt, rajta Thomas Weatherby másodtiszttel éppen új fedélzeti alkimistát keres, így botlanak bele a gyilkossági ügybe. Nyomozni kezdenek, de a szálak az egész Naprendszeren át vezetnek… a tét pedig nem kisebb, mint két univerzum sorsa.

 

Nehezen tudom elképzelni, hogyha valaki elolvassa A Daedalus-incidens első két fejezetét, akkor nem valamiféle „hogy mi?” felkiáltással reagál. Először még egy teljesen szokványos sci-fi történetben érezzük magunkat, barátságtalan, kihalt Marssal, hogy aztán a következőben bolygók között közlekedő hajókon találjuk magunkat, egy olyan világban, ahol az alkímia a varázslathoz hasonlatos (és működik!), a Ganümédész a britek elleni lázadás középpontja, a Kallisztó holdon pedig egy rendkívül fejlett idegen faj él. Kalózok, napvitorlák és alkímia az egyik oldalon; űrhajók és Cserenkov-sugárzás a másikon… bizony, A Daedalus-incidens nem egy mindennapi fantasztikus regény.

 

Pedig egy kicsit lassan indult be. Akármennyire is ámuldoztam folyamatosan a világképén, akármennyire is élveztem felfedezni az apróságokat, amik csak amolyan mellékes félmondatként kerültek elő, de közben a cselekmény mintha nehezen akart volna magára találni. Hirtelen sok karaktert kellett megismernünk, akiket nem mindig tudtunk mihez kötni (ez főleg a „sci-fi szálon” tűnt problémának, ott mintha kevesebb esemény is történt volna; igaz, később a 18. századi hajósok között is akadt pár olyan figura, akivel mintha nem annyira tudott volna mit kezdeni a szerző), ráadásul meg kellett szokni a két szál eltérő stílusát. Valószínűleg, aki inkább „sci-fisebb” beállítottságú, annak a 22. század lesz az érdekfeszítőbb, de bevallom, én mindig nagyon bánkódtam, amikor a veszettül izgalmas, alkimistás, űrtengeri kalandról váltani kellett (persze mindig a legérdekesebb pillanatban) – hiába, hozzám mindig is a fantasy állt közelebb.

 

Viszont onnantól kezdve, hogy jobban elmerülünk a történetben, már nem különösebben érünk rá ilyesmin merengeni. Vérbeli kalandregényként nagyon pörög a cselekmény, és – főleg a „fantasy szálon” – sorra lepődhetünk meg a szerző megoldásain. A Vénusz őserdejében élő primitív törzs? Az amerikai függetlenségi háború a Jupiter holdjain? Benjamin Frankin, mint korának egyik legnagyobb alkimistája? Michael J. Martinez egymás után húz elő a kalapjából olyan ötleteket, amiket leginkább a 20. század első felének ponyvamagazinjain várnánk, de együtt mégis olyan alternatív történelmi egyveleget alkotnak, hogy csak ámulni tudunk. Bár a cselekmény fordulatai nem mindig követik ezt a váratlanságot, de a vállaltan ponyvás ötletkavalkádnak köszönhetően ez akár még stíluselemnek is beillik – amikor pedig összeér a két szál, remekül szórakozhatunk azon, hogyan reagálnak a karakterek a sajátjukétól gyökeresen eltérő világra.

 

Külön örültem annak, hogy bár trilógiáról van szó (és ha minden igaz, a folytatás akár még idén is érkezhet), az első rész kellemesen kerek egészet alkot. A szálak lezáródnak, a főbb konfliktus megoldódik, jóllehet közben már az is felvillan, hogy a következő rész mire is fog koncentrálni… és talán annyit elárulhatok, hogy az is hasonlóan elborultnak ígérkezik. Addig is bátran ajánlom A Daedalus-incidenst azoknak, akik nem ijednek meg némi fantasy/sci-fi összefonódástól, nem mellesleg pedig szeretnének veszett jól szórakozni. Alkímiával az űrben tartott vitorláshajók! Mi kellhet még?!