Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 119.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

Gankino Circus: Die Letzten ihrer Art (CD)

 

Ugye mindenki jól ismeri Asterix kalandjaiból Gallfalvát, amely Galliában utolsóként dacol a Római Birodalommal. Nos, az újságok és a tévé ugyan nem írta meg, de Dietenhofen a mai napig ellenáll a popsztárok vezette globalizációnak. A bajor településen a harcot ellenük négy muzsikus vezeti, akik a jelek szerint úgy gondolják, hogy az uniformizált zene szolgai átvétele helyett, a világ összes muzsikáját kell a helyi, frank hagyományokhoz illeszteni. Érdekes elképzelés, amit csak tovább bonyolít, hogy az együttestől nem áll távol a kabaré, a vidámság.

 

A 2007-ben alakult együttes tagjai gyerekkoruk óta ismerik egymást (egy rézfúvós zenekarban játszottak), és ez nem csak az összeszokottságon érződik, hanem a jelek szerint azonos hullámhosszon vannak, mert máskülönben nem lennének képesek ilyen szinten adoptálni a különféle stílusokat Gankino Circus módira. A látott videók szerint fellépéseik inkább a kabaréelőadás és a hagyományos zenei koncert között helyezkednek el, amelyeken Ralf Wieland gitáros énekes előszeretettel mesél történeteket, melyek Dietenhofen lakóival estek meg – mindezt frank tájszólással.

 

A mostani, negyedik albumukon szerencsémre nincsenek prózabetétek, csak zene van, sokféle muzsika. Viszont mindegyikben jelen van valamilyen formában a német népzene, a kihagyhatatlan harmonika (Maximilian Eder), és Simon Schorndanner révén a fúvós szekció (szaxofonon és klarinéton játszik). Ezen kívül azonban olyan sokszínűséggel találkoztam, amit elsőre nem tudtam feldolgozni. Rögtön a nyitótétel klezmerrel kacérkodik, majd rockkal folytatódik (mintha slide gitár is lenne benne), a harmadikban pedig nyomokban orosz dallamot vélek felfedezni, később lesz még rock’n’roll, polka, jazz és biztosan van még pár, amiket nem ismertem fel. A videók alapján a dobos Johannes Sens hajlamos kifejezetten gyors tempót diktálni, gondolom ennek köszönhetően a lemezen negyven másodperc alatt prezentálják a „Horch wass kommt von draussen rein” című népdalt. A nyugisabb tételek közé tartozik a melankolikus „Kein schöner Land”, a líraian gyönyörű „Herbstlied”, és az utolsó „So lang ich hier bin”. A Gankino Circus úgy játssza Dietenhofen muzsikáját, hogy közben világzene lesz belőle, tele vidámsággal, energiával. Szívesen megnézném őket élőben (a zenei programmal).

 

Kinek ajánlom: elsősorban a német zenét és a különféle stílusokat keveredését kedvelőknek.

2017-ben megjelent album (Beste! Unterhaltung / Nordic Notes).

Az együttes weboldala: https://www.gankinocircus.de/

 

 

 

 

Lucibela: Laco Umbilical (CD)

 

Cesaria Evora legalább annyira ikonikus és megkerülhetetlen énekesnője a Zöld-foki-szigeteknek, mint mondjuk a Deep Purple vagy a Led Zeppelin a rocknak. Általa lett világhíres a morna, „Sodade” című száma máig ható sláger, mind hazájában, mind az összes országban, ahol élőben láthatták-hallhatták a mezítlábas dívát. 2011-es halála olyan űrt hagyott maga után, amit véleményem szerint a mai napig nem tudtott senki betölteni. Tény, a következő generáció énekesnői nem az új Evora címre pályáznak, és ha van is köztük versengés, az pusztán arra szorítkozik, hogy ki csinál jobb lemezeket. Hamarjában két név jut az eszembe, akiket már láttam élőben, vagy hallottam az albumukat, és ezek alapján úgy gondolom érdemes odafigyelni rájuk a jövőben: Lura, Elida Almeida.

 

Harmadikként pedig az első lemezével idén jelentkező Lucibelát említem. Részben azért mert a következőt mondta Evorával kapcsolatban: „Cesaria egyedülálló, soha többé nem lesz másik Cesaria. Célom az, hogy folytassam az általa elkezdett munkát. A Zöld-foki-szigetek zenéjét akarom énekelni – mint például a morna és a coladera – szerte a világon, és saját tehetségem miatt akarok sikeresnek lenni.” Ez mindenképpen tiszteletre méltó elhatározás, aminek megvalósításához elszántságon kívül tényleg szükséges némi tehetség.

 

A Laco Umbilical (magyarul Köldökzsinór) című lemez alapján azt mondom, ezzel nincs baj, mert tehetséges, így van esélye az általa kitűzött cél elérésére. Rögtön az albumnyitó „Chica di Nha Maninha” elvarázsol, mert olyan, mintha semmi nem változott volna, és Evora valamelyik kiadatlan, fiatalon felénekelt számát hallanám. Ugyanolyan bársonyos hang, picit mély orgánum, és ami meglepő, végig nyugodt marad, egyszer sem engedi ki a hangját – az érzelmek mégsem hiányoznak belőle. A tökéletességhez visszafogott hangszerelést kapunk, az elegáns gitárjáték és a ritmusszekció laza lüktetést varázsol Lucibela alá, ráadásként szaxofon ellenpontozza az éneket. Toy Vieira (aki korábban Evora és Lura lemezein is közreműködött) mindezeken túl végig ügyelt arra, hogy az ének előtérben maradjon, a zene csak mint kíséret, mint aláfestés legyen jelen. Követve a helyi hagyományokat, a dalokat különböző szerzők írták (Elida Almeida például két számot), Viera pedig harmonikára komponált darabot (Sant Antôn). Az énekesnőre fiatalon hatással volt a brazil zene, és ez érezhető a „Porto Novo Vila Crioula” bossa novájában. Az utolsó, „Violeiro” című számban nekem úgy tűnik, hogy a zene ugyan bossa nova, de a Zöld-foki-szigetekre jellemző éneket kapunk mellé.

 

Ígéretes bemutatkozás, ami egyszerre támaszkodik az előd (Evora) hagyatékára, és közben keresi a saját útját, megszólalását. Az mindenesetre biztos, hogy kiforrott énekstílusa van (köszönhetően a hotelekben és más helyeken énekesnőként eltöltött éveknek), a hangja pedig egyszerűen csodálatos.

 

Kinek ajánlom: Evora és morna kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Lusafrica)

Az énekesnő weboldala: https://www.lucibela.com/

 

 

 

Che Sudaka: Almas Rebeldes (CD)

 

Nem szégyellem, de nem is vagyok büszke arra, hogy eddig még nem láttam élőben az argentin-kolumbiai Che Sudaka együttest, pedig már többször felléptek az A38 színpadán. A személyes találkozás ezúttal is elmarad, helyette a tizenötödik születésnapjukra kiadott lemezüket hallgattam meg. Egyfajta best of válogatásról van szó, amelynek egyik különlegességét az adja, hogy három, korábban kiadatlan számot tartalmaz („Los Objetivos”, „La Mente” és „Plegaria”), valamint az, hogy a maradék tucat korábbi slágerüket újra felvették, és ennek örömére mindegyikbe belenyúltak.

 

Az együttes mostani zenéjét a cumbia-ska-punk szentháromsággal írják le, de ennél több stílust használnak fel komponálás közben, példának okáért van itt reggae és alter hatás. Egy biztos, ellenállhatatlan muzsika, ami kapásból táncra késztet, miközben a spanyol szövegeknek mondanivalót tartalmaznak (Reflexiones). A legnagyobb ötletnek a nagyszámú vendégzenész meghívását tartom, mert ők tényleg hozzátettek némi pluszt az eredeti szerzeményekhez. Persze mindezt elsősorban azok tudják értékelni, akik ismerik a korábbi verziókat, mindenki más csupán egy élvezetes világzenei korongnak örülhet – és miként azt nem győzöm hangoztatni, cumbiából sosem elég.

 

Ezért aztán mondanom sem kell, az egyik kedvencem a „Todo Vuelve” lett, köszönhetően a szeretett cumbia lüktetésének, amihez nagyon illik a női ének (Amparo Sánchez vendégeskedésének hála). A legmeglepőbb számomra a korábban már ajánlott Jupiter & The Okwess felbukkanása a „Cuando sera” című nótában, tényleg magukkal hoztak egy kis Afrikát. Az egyik legismertebb slágerüket (Mentira Politika) választom harmadik kedvencemnek, és nem azért, mert ma választjuk meg a következő négy évben bennünket képviselő politikusokat. Az ok egyszerű: az eredeti, évekkel korábban készített klipet Budapesten forgatták, valamint ez is cumbia alapokra építkezik, de ennél fontosabb, hogy az újrajátszásnak köszönhetően frissebb, energikusabb lett a felvétel. Tudom, ez elsőre furán hangzik, hiszen eddig sem altatódalokat játszottak, de amikor egymás után meghallgatom a régi és az új változatot, akkor nyilvánvaló a különbség. Ráadásul gazdagabb a hangzás, használják az elektronikát, és akkor még nem is beszéltem Capricornio Man vendégszövegeléséről. Mindezt úgy értelmezem, hogy a Che Sudaka tagjai (Leo – ének és spanyol gitár, Kacha – ének, Sergio Morales – harmonika, Jota – gitár) képesek az újításra, de közben megtartják a rájuk jellemző stílust. Ideje lenne élőben megnéznem őket.

 

Kinek ajánlom: cumbia, ska és punk kedvelőknek, illetve mindazoknak, akik szeretik Manu Chao és Gogol Bordello muzsikáját.

A 2017-b en megjelent album (Cavernicola Records).

Az együttes weboldala: https://www.chesudaka.com/