Főkép

Manapság már nem olyan rossz a helyzet rémregény fonton itthon, mint volt még pár évvel ezelőtt is (köszönhetően főként az Agave Kiadónak, hogy felkarolta egy kicsit a műfajt), de azért még mindig ugrok egyet örömömben, ha egy nívósabb(nak tűnő) cím hazai megjelenését jelentik be. Hát még ha az novelláskötet is, tehát esélyem nyílik megismerni jó néhány olyan tehetséget is egyszerre, akikről nem is hallottam addig! Így volt ez tavaly is, mikor a Sötétség megjelenéséről jöttek az első hírfoszlányok. A szerkesztő, Ellen Datlow neve ugyan – bevallom – semmit nem mondott nekem, de bíztam a GABO kiadó munkatársaiban, meg a könyv netes ajánlóiban is olvasható pozitív és méltató jelzőknek. Ellen Datlow, a sci-fi-, a fantasy- és horror-novellairodalom legismertebb szerkesztője. Harmincöt éve dolgozik ebben a szakmában, WF-, Locus-, Hugo-, Stoker-, Shirley Jackson-, International Horror Guild-, és még ki tudja hány kisebb díj nyertese. Száznál több antológia összeállítója. Hát itt meg mi baj lehet?

 

Az antológia huszonöt hosszabb-rövidebb írást tartalmaz az 1984 és 2015 között megjelent novellatermésből. A kötet elején lévő bevezető írás rögtön jelzi is, hogy ezek nem a legjobb történetek, hanem azok, amiket a szerkesztő legjobban megszeretett, amiket a legemlékezetesebbnek vagy egyszerűen csak a leg-leg-legvalamibbnek tart. Ezután egy másik veterán szerkesztő tollából egy horror-történeti gyors összefoglaló olvasható, ami elég jól képbe helyezi a fogalmatlan olvasót. Elmeséli, hogyan változott az erőszak szerepe (és mennyisége) az írásokban a kezdetektől napjainkig, meg hasonló, csak a horror műfaj után mélyebben érdeklődő olvasó érdeklődésére számot tartó érdekességet is megtudhatunk. Majd jönnek az írások – mindegyik előtt egy rövid összefoglaló a szerzőről, illetve magáról a novelláról, ami segít elhelyezni a horror-palettán a művet, de legalább az időskálán.

 

Messzire menően és sokáig lehetne elvitatkozgatni arról, valamint érvelni pro és kontra is, hogy vajon a horrornak miért ennyire vegyes az irodalmi elfogadottsága. Tényleg olyan kevés az a mű, ami megüti a mércét, hogy jónak, netán (irodalmilag) kiemelkedőnek nevezhessük, vagy a szerkesztők, kiadók (vagy az olvasók?) maradisága miatt nem terjedhet olyan ütemben és ellenállás nélkül manapság, mint a többi zsánerműfaj, például a fantasy? Nem lehet az, hogy a szerkesztők – még azoké is, akik a horrorral kiemelten foglalkoznak, sőt főleg azoké – személyes ízlése túlságosan is meghatározza a horror-irodalom terjedésének és fősodorba kerülésének sebességét?

 

Nem fogom kerülgetni a forró kását, kimondom kereken, hogy a Sötétség nekem messze nem tetszett annyira, mint amennyire tetszhetett volna… egy olyan szerkesztő által gondozva, aki egy rémtörténettől hasonlóan markáns érzelmi hatásokat vár el, mint én. Azt, amiért beülnénk egy 18 karikás, korhatáros horrorfilmre is. Rémületet. Undort. Borzongást. Megbotránkozást. Hányingert. De minimum ÉS legfőképpen izgalmakat. Amit pedig ezen felüli pozitívumként tud nyújtani az írás (vagy a film), például a jól kitalált, egyedi történetet, a kiemelkedően élvezetes írói stílust, egy semmivel össze nem téveszthető hangulatot, esetleg remek párbeszédeket vagy karaktereket, azok már mind csak díszek a tortán. Minél több feltételt teljesít egyszerre ezek közül a mű, annál nagyobb eséllyel gondolom azt róla, hogy: „Igen, ez egy remek horror-történet, amire érdemes volt időt szánni!” De az alapja mindig az, hogy valami ősi, félig elfeledett ösztönöket sikeresen életre keltsen. Anélkül nem is horror a mű, hiába folyik benne literszámra a vér akár. De ez fordítva is igaz. Azaz lehet a bujtatott szimbólumrendszerén keresztül, kizárólag intellektuálisan is rémítő egy írás – még azt is megkockáztatom, hogy a „horror” címkét is megkaphatná a „belső katalógusomban” –, de ha nincs benne valami konkrét történés, valami valóban izgalmas cselekmény, akkor az nálam a „rossz” polcra kerülhet csak. Az biztos, hogy én nem az ilyen horror-történeteket szeretem és nem is ilyeneket keresek. Ritka kivételek vannak persze, ráadásul ezek csak az én gondolataim illetve minimális elvárásaim a horror zsánere felé, nem kell egyetérteni velük, de az tisztán látszik, hogy Ellen Datlow nem az én koordináta-rendszerem szerint gondolkozik. (Azt, hogy ennyivel meghaladott már engem ízlésileg, vagy még nem ért fel hozzám, az jó kérdés…)

 

Nem voltam rest, a könyv végigolvasása után csinos táblázatba rendeztem a benne szereplő írásokat, amikből rengeteg – teljesen szubjektív – adatot kiolvashattam. (Antológiáknál rendszeresen megemlítem, hiszen fokozottabban igaz, mint egy sima regénynél, hogy az ízlések és pofonok szabályt ne feledjük, könnyen lehet, hogy amin én bealudtam, másnak az lesz a legérdekesebb novella! Mondjuk, ha így van, akkor abból az olvasó azt is megtudhatja, hogy az én cikkeimet érdemes elkerülnie, nem ugyan azokat a dolgokat keressük egy jó könyvben. De még ez is rendben van...) Tehát. A huszonöt novellából kilencet semmilyen szempontból nem tartok „méltónak” a horror jelzőre, ráadásul közülük négy még akkor sem tetszett, ha direkt elfeledkeztem róla, hogy horror-történetet kéne olvasnom, és megpróbálkoztam irodalmi illetve szimplán szórakoztató értéke szerint befogadni az írást. Ezekről röviden annyit, hogy azt már tudom, hogy Kathe Koja illetve Poppy Z. Brite írásaival biztosan nem kell foglalkoznom a jövőben. A „nem horror ugyan, de legalább valami jó volt bennük” – jellemzően ez vagy a hangulat volt, vagy a stílus – történetek közé a saját értékrendszerem alapján öt írás tartozik. Közülük kiemelésre érdemes – bár nem tartozom a szerző nagy rajongói közé és akkor még finoman fogalmaztam – Peter Straub „A borókafa” című novellája. Ez még akkor is inkább dráma, mint horror, hogy miután a végére értem, rögtön azt gondoltam róla, hogy: „Na, ezt jobb lett volna sosem olvasni!”.

 

A maradék tizenhat történet már mind horror, némelyik jobb (tíz), de voltak köztük rosszabbak (hat) is. Meglepetésemre a rosszabb írásokat azok a szerzők szállították jórészt, akiket ismerek, és általában szeretek is. Neil Gaiman például talán a leggyengébb művével reprezentálja magát, amit bármikor olvastam tőle, de Clive Barker is nagy csalódás volt a csodálatos Korbács (vagy akár a Pokolkeltő sorozata) után. Természetesen ezek az írók azért vannak annyira profik, hogy a próza minőségével várhatóan nem lesz baja senkinek. Nem azt állítom tehát, hogy egy amatőr novellapályázaton jobb írások tucatjai születnének, csak annyit, hogy szerintem az elmúlt harminc év világszinten – ugyanis nem csak angol és amerikai szerzők írásai vannak a kötetben – is kiemelkedő horror novellatermését összegyűjtő válogatásban semmi helyük nincs. Vagy ha igen, akkor tényleg baj van ennek az elátkozott zsánernek a háza körül.

 

A vaskos, több mint ötszáz oldalas válogatásnak azért a negyven százalékát – igaz, darabra, nem oldalszámra – tényleg jó horror történetek alkotják, bár ebből a tíz történetből négyet is olvashattunk már magyarul régebben, más kiadványokban. Az nem igazán meglepő, hogy Stephen King vagy George R. R. Martin remek történettel képviseltetik magukat a kötetben, de a legnagyobb öröm ilyenkor az új szerzők felfedezése, így került fel most Kelly Link a radaromra, akit már eddig is olvashattam volna, csak valamiért kimaradt, pedig a 2006-ban a Delta Vision által megjelentetett novellagyűjteménye meg is van otthon. Joe R. Lansdale-től sem olvastam még semmit, de az ő Hap and Leonard című sorozatából legalább a tv-sorozatot láttam. (Az ugyan sima krimi, de azért ajánlom.) Teljesen új felfedezettként (mármint nekem) érdemes lehet más figyelmére is Terry Dowling meghökkentően záruló írásával vagy Pat Cadigan, akinek novellájából Dan Wells, a John Cleaver sorozat szerzője szinte bizonyosan merített.

 

Biztos, hogy az olvasókat eléggé megosztó kötet lesz a Sötétség, aminek sikere, vagy sikertelensége könnyen lehet, hogy komolyan meghatározhatja egy jó időre a kiadó kapcsolatát a horror zsánerével. Kíváncsian – és kicsit félve is – várom, mi lesz az olvasók summás reakciója a könyvre. Milyen horror műveket keres egy átlag olvasó? Kinek van igaza? Ellen Datlownak vagy azoknak, akik nem annyira progresszívek, nem várnak a horrortól semmiféle megújulást, új reneszánszot, csak borzongani szeretnének egy jót. Én mindenesetre olvasnék még sok horror antológiát a GABO SFF sorozatán belül szívesen, de talán egy ehhez hasonló általános válogatástól szerencsésebb lenne egy tematikusabb, például Lovecraft – ő mindig trendi… – utódai, vagy valami ilyesmi.

 

Tartalomjegyzék

Ellen Datlow: Bevezető (ford. Roboz Gábor)
Stefan Dziemianowicz: Előszó (ford. Roboz Gábor)
Clive Barker: Jacqueline Ess akarata és végső akarata (ford. Nemes István)
Edward Bryant: Csirketánc (ford. Tamás Gábor)
Thomas Ligotti: Az álarcok nagyobb ünnepsége (ford. Roboz Gábor)
George R. R. Martin: A Körteforma Ember (ford. Miks-Rédai Viktória)
Peter Straub: A borókafa (ford. Roboz Gábor)
Dan Simmons: Két perc negyvenöt másodperc (ford. Huszár András)
Pat Cadigan: Erő és Passió (ford. Roboz Gábor)
Joe R. Lansdale: A telefonáló nő (ford. Huszár András)
Kathe Koja: Szörnyszülöttek (ford. Huszár András)
Stephen King: Csattogó fogsor (ford. Rézműves Zoltán)
Lucius Shepard: Kis éji zene (ford. Vancsó Éva)
Poppy Z. Brite: Kalkutta, Idegek Ura (ford. Pék Zoltán)
Elizabeth Hand: A villikirály (ford. Kleinheincz Csilla)
Dennis Etchison: A kutyafuttató (ford. Sárpátki Ádám)
Michael Marshall Smith: Esős idő (ford. Tamás Gábor)
David J. Schow: Mennyország a hűtőben (ford. Cserna György)
Joyce Carol Oates: ■■■■■ (ford. Kleinheincz Csilla)
Neil Gaiman: Felfalva (Jelenetek egy játékfilmből) (ford. Horváth Norbert)
Kelly Link: A hívó kalapja (ford. Kleinheincz Csilla)
Gene Wolfe: A fa a kalapom (ford. Tamás Gábor)
Steve Rasnic Tem: Forróság (ford. Sárpátki Ádám)
Ramsey Campbell: Húrok nélkül (ford. Horváth Norbert)
Terry Dowling: Öltés (ford. Horváth Norbert)
Glen Hirshberg: Táncoló Emberek (ford. Sárpátki Ádám)
Joe Hill: Apám maszkja (ford. Pék Zoltán)