Lajkó – Cigány az űrben (film)

Lajkó mindig is különös gyerek volt. Kiskorától kezdve érdekelték a csillagok, az égbolt minden rejtélye. Sajnos a rakéták iránti szenvedélye végül tragédiába torkollott – ám ez csak megerősítette elhatározását, hogy feljusson az űrbe. Felnőve Lajkó – pardon, Serbán Lajos, a Kunmadarasi Vörösiszap Termelőszövetkezet pilótája – különös kalandok útján végül lehetőséget kap álma megvalósítására. A Szovjetunió ugyanis olyan bátor embereket gyűjt össze, akik az elsők lehetnek az űrben. Lajkó pártfogójával, Karmazsin Jenő TSZ elnökkel, és a fiú simlis apjával, Flóriánnal együtt Bajkonurba utazik, hogy ott összemérje magát a keleti blokk legrátermettebb kozmonauta-jelöltjeivel.

A sors furcsa véletlene, hogy alig telt el két hét a Sztálin halála és a Lajkó – Cigány az űrben bemutatása között. Mindkettő történelmi témájú, és mindkettő – kisebb-nagyobb mértékben – elferdíti a történelmet. Ráadásul ugyanarról a korszakról szólnak, a kommunizmus kegyetlen évtizedeiről. Sőt, még a Lajkóban is megjelenik a dicső Szovjetunió egyik vezére, ahogy a másik filmben, Leonyid Brezsnyev személyében. És hogy tovább soroljam a hasonlóságokat, a magyar film is a humorral kívánja oldani azt a feszültséget, ami egyébként többször előkerül a cselekmény során.

Már az alapszituáció adja magát: egy cigány az űrben! Szerencsére azonban az alkotók – Lengyel Balázs rendező-forgatókönyvíró és Lovas Balázs forgatókönyvíró – csak néha-néha csúsztak bele az alpáriságba. Igazából a filmben a humor megannyi formájára láthatunk példát, van itt igazi „angol humor”, helyzetkomikum, vicces mellékalakok (a bajkonuri bozótharcos sisakját tessék figyelni!), vagy akár azon jelenetek, amikor a tér elrendezése és a jelenetben történő események kontrasztja készteti mosolyra a nézőket. És persze a remek színészi játék is sokat tesz a humor működéséért. Keresztes Tamás Lajkóját akármeddig el tudná nézni az ember: szenvtelen nyugalma és egyenessége sokszor a legváratlanabb szituációkban teszi humorossá a helyzetet. De Gyabronka József is nagyot alakít Jenő bácsiként, az elvhű ám mégis érző szívű kommunistaként, aki rendületlenül támogatja a cigány férfit célja elérésében – feltéve, ha közben nagyobb dicsőséget szerez a Szovjetuniónak és hű szövetségesének, Magyarországnak.

Kár, hogy úgy érzem, ez a humor nem mindig működik tökéletesen. A film tobzódik a remek ötletekben, össze se tudom számolni, mennyi ilyen kerül elő a másfél órás játékidőben, valami mégis hiányzik. Valahogy az egész nem áll össze. Míg a Sztálin halálában a komoly, komor jelleget remekül kiemelte a komikum és az abszurd, addig itt ez mintha hiányozna. Pedig mennyi fajsúlyos mozzanat kerül itt elő, kezdve azzal, hogyan bánnak a cigány Lajkóval, vagy, hogy ő éppen milyen belső indíttatásból lesz az űrutazás megszállottja, egészen a hatalom kettősségéig. Még az 1956-os forradalom is előkerül, lázadó néppel, konszolidációval, kínzásokkal és börtönökkel. Miközben peregtek a jelenetek a szemem előtt, végig azon gondolkodtam, hogy mire is akar kifutni az egész történet. Hová billen a mérleg? Komoly film lesz? Éles szatíra? Egyszerű, már-már „wesandersonos” abszurd vígjáték? Még most sem tudom eldönteni, melyik felé billent el a mérleg, ami azért baj, mert ezek az olvasatok éppen hogy gyengítik a Lajkó egészét.

Holott erre a filmre tényleg nem lehet haragudni, a címszereplő és patronálója annyira kerek egész karakterek lettek, hogy már értük bőven megérte leforgatni a mozit. És hát be kell ismerni, hogy bizony elég sok, még évekkel később is idézhető jelenetet kaptunk. Kár, hogy nem sikerült karakteresebb alkotásra, mert így bár egyes elemeiben működik (néhol már-már zseniális), egybegyúrva szerintem mégsem lesz új magyar klasszikus, bármennyire is benne volt annak minden lehetősége.