Beszámoló: Meszecsinka – Ellátóház, 2018. március 21.
Írta: Uzseka Norbert | 2018. 03. 23.
A Meszecsinka 2009-ben alakult, eddig négy lemezük jelent meg, a legutóbbi (Álomban ébren) épp most nyerte el a Fonogram-díjat világzene kategóriában, de már korábban is voltak jelöltek. A név magyarul Holdacskát jelent, és egy bolgár népdalból kölcsönözték. Magam, szégyenszemre, most jutottam el először a koncertjükre, pedig már pár éve szeretem a zenéjüket. De az első alkalom igazán emlékezetes lett.
Az Ellátóház nem egy nagy klub, de szépen megtelt ezen a még mindig inkább téli estén, mely hamar átfordult forró hangulatúba. Ahogy a név és a lemezcím is sejteti, elvarázsolt zene ez, és számítottam rá, hogy élőben még inkább, de így is megdöbbentő, átható élményt adott a koncert.
A Meszecsinkában négy országból jött muzsikusok alkotnak, hét nyelven is énekelve. Apám mondása, hogy „én hét nyelven beszélek, abból hatot az Úristen se ért, és a hetediket is nehezen”, és ez bizonyos értelemben a Meszecsinkára is áll: teljesen mindegy, miről énekelnek, nem kell értenem a szavakat, akkor is átjön a hangulat.
De a Meszecsinka nemcsak attól világzene, hogy ennyi különféle nép (spanyol, horvát, bolgár stb.) nyelvén szólal meg. Millió mást is beleszőnek a zenéjükbe: jazzt, pszichedelikus/progresszív rockot, funkyt, trip-hopot, akármit. És az az elképesztő és lenyűgöző, hogy minden elemet olyan természetességgel kevernek össze, hogy semmi nem tűnik nem odavalónak. Mintha úgy működnének ezek a zenészek, hogy ha meghallanak valamit, ami tetszik nekik, ami megpendíti a belső húrjaikat, azt azonnal ki kell próbálniuk, azzal játszaniuk kell. Aztán lehet, hogy ez csak az én romantikus képzelgésem, és köze sincs a zenekari próbák és dalszerzés véres valóságához, de kétlem. Ugyanis nagyon ritkán látok olyan örömmel, annyi mosollyal és átéléssel muzsikáló zenészeket, mint ők.
A nagybőgős-basszusgitáros Vajdovich Árpád maga gyártotta hangszerein olyat muzsikált, hogy önmagában csak őt hallgatni is élmény lett volna. Hú, de meghallgatnék tőlük egy Primus-dalt meszecsinkásítva! Krolikowski Dávid elsősorban ütőhangszeres, aki a legtöbbet egy „ülőhangszert” püfölt, egy ládát, amin ült, de néha húrost is kézbe vett, és neki is olyan frenetikus pillanatai voltak, hogy megint csak: önállóan is teljes élményt adott. Biljarszki Emil szintén nem akármilyen fazon, mind billentyűs hangszeren, mind gitáron egészen sajátos módon szőtte a muzsikát. Annamari pedig… Ha csak úgy látnám, azt gondolnám, egy szép szőke hajú, kedves lány. A színpadon viszont egyszerre közel-keleti hastáncos delejező, erotikus kisugárzással, roma boszorka és megközelíthetetlen, északi hercegnő. Úgy maga a megtestesült nőiség, hogy annak semmi köze sem feminizmushoz, sem aktuális divathoz, hanem ősi, mély – de mégsem úgy ősi és mély, hogy ezt így ki kellene mondani. Természetesen jön belőle mindez, meg ahogy énekel… Használ különféle effekteket, de azok csak effektek, a lényeget az őserejű hangja adja, amivel hol elringató, hol elborult, hol meg hátborzongatóan félelmetes dallamokat alkot. Aztán ha néha ő beszélt két szám között, akkor meg szinte kislányosnak tűnt.
És amit ezek együtt, négyen összemuzsikálnak, az az élő, valóságos bizonyítéka annak, hogy létezik mágia. Vad, zabolátlan sokszor, és ésszel nem is követhető, mert akkor működik, ha átadod magad neki, és lehet, hogy ez félelmetesnek tűnik, de amikor benne vagy a zene örvényében, amikor elkap a transz, akkor az gyógyít, attól megtisztulsz, abból úgy jössz ki, hogy mosolyogsz. S közben el sem hiszed, hogy ilyen van, hogy az előbb még törékeny hangok dédelgettek, aztán egyszer csak azt látod, hogy a közönség fele és Annamari a haját rázza, mintha metal koncerten lennél, és igen, azok a pillanatok metalabbak sok metal bandánál. Aztán hirtelen valami oroszos dal kerül elő, amit vidáman együtt énekelnek, majd egy flamencós téma, corazón meg muerte, és húúú. A Meszecsinka attól világzene, hogy benne van a világ, és megpörget és kinyitja a szívedet, hogy lásd: ez a gazdagság mind itt van, ebben élünk.
További fényképek a koncertről