Képregénysaláta: Perisztaltikhoszeia/ Sötét kor 6-7. / Irány Oklahoma!

Már megint összegyűlt pár képregény a polcomon, és mivel mostanában krónikus időhiányban szenvedek, a szokásosnál rövidebb terjedelemben írtam le a gondolataimat róluk.

Dudás Győző: Perisztaltikhoszeia

(Szépirodalmi Figyelő Alapítvány)

Szerintem azzal az állítással senki nem vitatkozik, hogy kultúránk alapjait az ókori görögök alkották meg, és dacára az eltelt évezredeknek, bizonyos gondolatok, történetek, személyek a mai napig részét képezik az életünknek. Azt kifejezetten sajnálom, hogy az a gazdag mitológia, amit megalkottak, már halványul a kollektív emlékezetünkben, és sajnos arra nem sok esélyt látok, hogy Apollodórosz műve, a Mitológia újra kötelező anyag legyen az iskolában. Pedig az olyan mitikus történetek ismerete, mint az aranygyapjú, Héraklész munkái, Ikarosz repülése, Trója ostroma, ésatöbbi, ésatöbbi inkább előnyére válik korunk kultúremberének, mintsem hátrányára.

Egy biztos: bizonyos alapdolgok ismerete előny, ha kézbe vesszük Dudás Győző képregényét, a Perisztaltikhoszeiát. Az sem árt, ha filozófusok vagy csak bölcsészek vagyunk, mert akkor bizonyos élethelyzetek, párbeszédek ismerősek lesznek. Azért egy 18-as karikát elhelyeznék a borítón, mert bizony a tartalom egyáltalán nem gyerekeknek való, sokkal inkább olyan felnőtteknek, akik kialakult világnézettel, erkölcsi értékrenddel rendelkeznek, de azért nyitottak a világra, és remekül tudnak szórakozni az olyan amorális sztorikon, mint amilyen Albatrosz Perisztaltikhosz nagy kalandja. Imádtam ezt a történetet, az elejétől a végéig, a menet közben felbukkanó héroszokkal és ógörög személyekkel, deus ex machinákkal, keretes szerkezetekkel, ismerős helyzetekkel és minden más utalással együtt. Nálam biztosan dobogós helyre került a 2017-es szórakoztató képregények versenyében (teljesen megérdemelt az Alfabéta-díj jelölés). Egyszerűen zseniális a történetvezetés és a következetesen végigvitt rajzstílus.

Dudás Győző nyilvánvalóan szereti a nőket – nem emlékszem mikor láttam utoljára ennyi lengén öltözött, nőiességét bátran vállaló, szexi hölgyet képregényben, mindenesetre itt szép számban vannak jelen, és meglepő módon egyáltalán nem lógnak ki a történetből. A hedonizmus egyébként majd minden oldal elengedhetetlen kelléke: hihetetlen mire nem képes egy filozófusnak álcázott léhűtő, hogyan tereli a legjobb terveket a dáridó, az orgia vagy szimplán az alkoholizálás felé. Ezek az elemek ebben az esetben viszont egyáltalán nem jelentenek hátrányt, inkább előnyére válnak a történetnek, ami ezennel megkapja tőlem a 2017-es év nem várt kellemes meglepetése címet is, amely birtokában mindenkinek csak ajánlani tudom.

Szabó Jenő, Fábián István, Haránt Artúr: Sötét Kor 6-7.

(Nero Blanco Comix)
 

Megmondom őszintén, magamtól soha az életben nem jövök rá, hogy a hatodik részben felállított csapdát perzsák készítették. Az mondjuk akkora meglepetést nem okozott, hogy nemcsak a közvetlen szomszédok, hanem nagyobb birodalmaknak is fáj a foga a kiválasztottra, csak mindez váratlanul ért, nem számítottam ilyen fordulatra. Igazából ettől kezdve már csak az a kérdés, hogy ezek a hatalmak mekkora erőforrásokat (katonák, varázstudók) fordítanak céljuk elérésére – no és persze az, hogy a történet középpontjában álló négyes miként éli túl mindezt.

A mostani két rész gyakorlatilag bármely kalandfilmben megállná a helyét, mivel a hangsúly az akción, a pofozkodáson van, ránézésre térben és időben nem sokat haladtunk előre. Tetszett, hogy a hatodik füzetben megemlített római különítmény felbukkan a hetedik részben; egyedül azt sajnáltam, hogy a találkozást nem került lezárásra, bár igazából ez nem gond, mert így a jövőben garantáltan találkozunk még velük.

Nekem bejön Fábián István rajzstílusa, kivált a hatos borító, ami ezúttal nemcsak a címlapot, hanem a hátsó borítót is elfoglalja. Esetleg kérhetném, hogy a pofozkodásokra a jövőben ne éjszaka, vagy zárt helyen kerüljön sor, mert ugyan ez a sötét kor, de jó lenne tisztábban látni a jeleneteket – a napközben játszódókkal szerencsére nincs ilyen gond. Az is tetszik, hogy miközben apránként haladunk a sztorival, időnkén a szereplők lelki életére is jut egy-két képkocka, például ahogyan az íjász visszaemlékezik gyerekkorára, vagy Iddár visszatérése emberalakjába, miután medveként dühöngött egy sort. Szerintem ezek fontos momentumok, mert árnyalják a karaktereket, és bizonyítják, hogy nem statikus szereplőket látunk, hanem folyamatosan formálódnak.

Morris – Goscinny: Irány Oklahoma!

(Pesti Könyvek, fordította Nagy Krisztián)

Hajdanvolt ifjúkoromra nem csupán, mint a felhőtlen és meggondolatlan évek idejére emlékszem vissza, hanem mint arra a korra, amikor az újságosoknál felbukkantak az újvidéki képregények: Asterix és Talpraesett Tom formájában. A magányos tehenészlegény kalandjai közül a Mississippi és az Oklahoma tetszett a legjobban, ez utóbbinál egyszerűen bámulatosnak tartottam, hogy hivatalos versenyfutással lehessen földet foglalni. Ilyesmit addig csak Jack London alaszkai történeteiben olvastam (bár ott csak apró aranylelőhelyek miatt ment a rohanás), és tényleg meglepődtem, amikor kiderült, erre az eseményre, mármint a földfoglalásra tényleg sor került. Mi több, nem egyszeri alkalomról beszélhetünk, hanem legalább öt ízben volt módjuk a telepeseknek hasonló módon birtokhoz jutni. Valamiért az a képzet élt bennem, hogy mindez a vadnyugat hőskorában történt, pedig később 1889 és 1895 között esett meg. Azt már csak az érdekesség kedvéért említem, hogy az utolsó földfutam 1901-ben volt.

Az alapötlet kiváló lehetőséget nyújt a legkülönfélébb karakterek összegyűjtésére (főhősünkön kívül a bugyuta Dopey a legemlékezetesebb), miként arra is, hogy humoros formában megismerjük, miként mentek annak idején a dolgok arrafelé. Az első földfoglaláskor Oklahoma még nem volt szövetségi állam, így a telepeseknek nem csupán saját földet kellett szerezniük, hanem az általuk szükségesnek ítélt civilizációs vívmányok (az iskolától a kormányzatig) létrehozása is rájuk várt (az USA-hoz csatlakozni csak bizonyos létszámú népesség után volt lehetőség).

Bár a mostani magyar sorszámozás szerint ez már a harmincadik füzet (ennek örömére bevallom elfogyott némi alkohol, mert szerintem kevesen gondolták évekkel korábban, hogy ilyen sokáig fut a sorozat hazai verziója, kivált a korábbi sikertelen próbálkozás után), eredetileg ez volt a tizennegyedik. A két megjelenés között eltelt majd ötven év leginkább azon mérhető le, hogy Lucky Luke akkor még bőszen dohányzott, és a lovával sincs még olyan meghitt (beszélő) partneri viszonyban, ami később jellemzi a sorozatot. De erejéből semmit sem vesztett: Oklahoma benépesítése, előzményekkel és utózmányokkal együtt remek történet, olyan, amit nyugodt szívvel adok minden érdeklődő kezébe, hogy ezzel kezdje Lucky Luke kalandjainak megismerését (a kronológiának amúgy sincs sok jelentősége).