Főkép

Felkaptam a fejem, amikor megtudtam, hogy írhatok pár sort az Eredetről. A Covenant is tetszett, film és könyv változatban egyaránt, és kíváncsi voltam, vajon milyen előzménysztori lehet az, amivel Alan Dean Foster bácsi egy egész kötetet megtölteni szándékozik.

 

Igen ám, de... a borítót megvizsgálva és a dolgokat logikusan végiggondolva felmerülhet a kérdés, vajon egy telepes misszióra elindulni készülő, föld körüli pályán keringő hajóra vagy az akkori Földre hogyan fognak eljutni az idegenek? Nem árulok el nagy titkot, sehogy. Vagyis egy xenomorph (és minden földönkívüli brutalitástól) mentes könyvet kapunk kézhez – elolvastam, mondom.

 

Duncan Fields – A próféta

 

Vagyis a kapocs. Az ember, aki összeköti a jövőt a jelennel, és látja, mi vár az emberiségre, ha a Covenant útjára indul. A prológusban az egyik látomása tárul elénk, ahogy az idegen faj módszeresen kiirtja az emberiséget. Azonban ez a rettenet Fields koponyáján belül létezik csak, és ott is marad. Ahhoz képest, hogy az egész könyv emiatt a fickó miatt íródott, szinte alig van említve, és amikor igen, akkor is jelentéktelen, semmitmondó alakként jelenik meg. Igaz, hogy egy egész szekta szerveződött a látomásai köré, amit sem nem vezet, sem nem inspirál, egyáltalán nem is csinál vele semmit, csak úgy van, és minden este rosszakat álmodik. Ezáltal szerintem fényévekkel gyengébb karakter, mint például Daniels, akit jó viszontlátni a lapokon, igaz, ő is csak elvétve téved a papírra.

 

A Covenant legénységéből sokakat megemlít a szerző, azonban egyikükkel sem foglalkozik jelentősebben, mindenkivel csak érintőlegesen. Szívesen olvastam volna mondjuk Oramról, hogy miként jutott mély vallásosságával másodtiszti pozícióba annál a Weyland-Yutaninál, ahol Jacob Branson kapitányt is árgus szemekkel figyeli a cég által kirendelt két megfigyelő.

 

Két karakter több mint egy

 

A történet jelentős részében két szereplő cselekedeteit követhetjük nyomon, leginkább az ő jellemük van kidolgozva a lapokon, az egyikük Lopé őrmester, valamint az élő legenda, aki továbbviszi Weyland álmát, Hideo Yutani. Az egész könyvben talán Lopé volt az, akit igazán élőnek éreztem a legelejétől; Yutanit, habár karaktere eléggé „menő”, sokszor sarkosnak ítéltem meg, alkotói a maffiafilmes donokat célozták meg, ezáltal nekem egy kicsit erőltetettnek tűnt. Később Rosie is Lopé mellé szegődik a cselekményben, de róla sem tudunk meg sokkal többet annál, mint hogy jól harcol...

 

The world is not enough

 

Ami kifejezetten tetszett, hogy egy rendkívül élénk képet fest az akkori, az emberek által már tönkretett Földről, közel apokaliptikus állapotokkal, rengeteg high-tech vívmánnyal. Sok helyütt kitér történelmi vonatkozásokra, mint Nagy-London vagy Nagy-Tokió kapcsán. Ha már technika: bár sok technológiai szakkifejezés és valós vagy mondvacsinált feladatokat ellátó kütyü van, nekem a tudományos fantasztikum ábrázolásban a világ elmarad attól a szinttől, amit egy, a világűr kolonizálására képes fajtól elvárnék.

 

Így pedig az Eredet nem is igazán Alien könyv, hanem „csupán” egy sci-fi mázzal leöntött sztori, amit exoskeleton szagú festékkel nyomtak, hogy jobban fogyjon. A megszokott vérpermet ezúttal elmarad, hisz egyelőre a Földön nem él-ilyen (elnézést). Mindezek ellenére tetszett a regény, hiszen Foster írói rátermettsége vitán felül áll, de mégis hiányoltam belőle valamit, ami miatt a végén azt mondhatom: igen, ezt megérte elolvasni.