Főkép

1953. A világ egyik legnagyobb hatalmú embere Sztálin, a Szovjetunió első titkára. Parancsára folyamatosak a letartóztatások, a kivégzések. Bárki, aki kiváltja a haragját, azonnal a börtönben vagy a gulágon találhatja magát – esetleg egy kivégzőosztag előtt. Még párttársai, a hozzá hasonlóan nagyhatalmú kommunisták is rettegnek, nehogy valamivel elvágják magukat a nagy ember előtt. Azonban egy nap, váratlanul, Sztálin agyvérzést kap, és rövid kóma után meghal. Ezt követően, amíg a nép a „szeretett” vezetőt gyászolja, megindul a hatalmi harc, hogy ki legyen az utód, kinek a szája íze szerint történjenek a dolgok.

 

Armando Iannucci filmjéről, a Sztálin haláláról sokan valószínűleg akkor hallottak először, amikor kiderült, hogy Oroszországban betiltották a filmet, mert az a hatóságok szerint kegyeletsértő, és az orosz emberek alsóbbrendűségét hirdeti. Ez a hír persze sokkal többet elárul a mai orosz állapotokról, ugyanis már az első előzetesek alapján lehetett sejteni, hogy a film valójában egy szatíra, amiben az óriási hatalommal rendelkező vezetők, akik valójában ugyanúgy rettegnek, mint az utolsó mosónő vagy gyári munkás akkoriban, miként próbálnak túljárni egymás eszén, és kikerülni a diktatúra végzetes csapdákkal teli labirintusából.

 

Mindezt pedig remekül mutatja be a film. A készítők (akik az azonos című képregényt vették alapul) tökéletesen ráéreztek arra, mennyire abszurd is egy ilyen világ, ahol senki nem mer tenni semmit a feljebbvalója parancsa nélkül, ahol a legapróbb nyelvbotlás, egy apró megjegyzés is azonnal a halált jelentheti. A Sztálin halála mintha csak azt mutatná meg, hogy a legsötétebb, legkegyetlenebb időkben csak úgy lehet túlélni, ha észrevesszük az abszurditást, és nevetünk. Rengeteg emlékezetes momentummal van tele a film, a hatalmi harcba belegabalyodó, egymást fúró Hruscsov (Steve Buscemi) és Berija (Simon Russell Beale), a tutyimutyi Malenkov (Jeffrey Tambor), vagy a kiöregedett, de még mindig elvhű Molotov (Michael Palin) önmagukban is sokszor groteszk paródiákká válnak, igazi kisemberekként viselkednek, annak ellenére, hogy mekkora erejük van az országukban. És akkor azokról a komikus mellékalakokról nem is beszéltem, mint Sztálin fia, Vaszilij (Rupert Friend), vagy a végtelenül macsó Zsukov marsall (Jason Isaacs), akik szinte már csak apró bónuszok, mert nélkülük is annyira nevetséges az egész szituáció, hogy el is felednénk, miről is szól a film igazából.

 

Mert annak ellenére, hogy ez a film vígjáték, néha nyomasztóan éles képet fest a diktatúráról, ahol tényleg senki sincsen biztonságban. Miközben a komikus pillanatok és jelenetek követik egymást, rálátunk arra is, mennyire sötét és gonosz egy ilyen világ, ahol fiúk vallanak az apjukra, férjek a feleségükre, ahol bárkit lelőnek csak azért, mert ismert egy „árulót”. Amikor a diktátorok szeszélye emberéletek százait követelte, amikor „ha valakinek nem tetszik a története”, azt eltüntetik. Nevetünk a hatalmasok kicsinyességén, az abszurd brutalitáson, a félelem szülte furcsa helyzeteken, de közben nagyon is jól tudjuk, mennyire rettenetes ez az egész. A nevetés védekezés azzal a sok borzalommal szemben, ami valóban megtörtént, és amihez hasonlók még ma, a XXI. században is megtörténnek a világban.

 

Kegyeletsértő? Egy halott diktátorról és annak „elvtársairól” karikatúrát, szatírát készíteni? Nem hinném. Ahogy azt sem mondanám, hogy gúnyt űzne a mozi az oroszokból: a világon mindenhol így viselkednének az emberek. Nyilvánvalóan túloz, felnagyít bizonyos apróságokat, itt-ott elferdíti a történelmet a hatás kedvéért, de ettől függetlenül minden néző beleérezheti magát a helyzetbe. Sztálin hiába halt meg, még mindig félnek tőle. Érdemes átgondolni, hogy a filmben kik a „jó fiúk”, kikkel kezd el szimpatizálni a néző. Mert itt végül is csupa gyilkos áll szemben egymással, csupa olyan ember, akik közreműködtek a terrorban, sőt, maguk is éltek ezzel az eszközzel. De mégis: van remény arra, hogy valamivel jobb lesz Sztálin után? Van remény, hogy még ha szörnyetegek is követik a legnagyobb szörnyeteget, azzal, ha kinevetjük őket, szabaddá válunk? Az ilyen komédiáknak szerintem pont ez a lényegük: kinevetni a hatalmasat, a rettenetest, ezzel mutatva meg, hogy igazából nem végtelen a hatalma. Legyőzhető. Mert minden diktátor, minden gonosztevő végső soron csak ember, mint mi mindannyian. És ha ez így van, akkor sokkal jobban elhihetjük, hogy képesek vagyunk szembeszállni velük. Még akkor is, ha csupán a nevetés az egyetlen eszköz a kezünkben.