Főkép

Miután John Cleaver első kalandjait befejeztem, szörfözni kezdtem a világhálón, és ekkor akadtam rá a Szellemvárosra. Emlékszem, hogy kérdeztem is a Fumaxos csapatot, tervezik-e a magyar kiadást, de nem kaptam rá egyértelmű választ. Egy magyar kiadás számos dologtól függ ugye, de akkor már biztos voltam abban, hogy ha magyarul nem is, angolul biztosan keresztezni fogjuk egymás útjait – szerencsére tavaly idehaza is megjelent, így nem kellett az örökkévalóságig várni.

 

Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved, arcnélküli emberek és számtalan egyéb hallucináció kínozza. Nem szedi a gyógyszereit, és mikor kórházba kerül, lassan kételkedni kezd önmagában. Fokozatosan elbizonytalanodik, már-már maga is kezdi azt hinni, hogy őrült. Mivel retteg minden elektromos eszköztől, nem tudja a pontos részleteket, de azt még ő is hallotta, hogy egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. A bökkenő csak az, mire észbe kap, már ő az első számú gyanúsított...

 

Annak ellenére, hogy egy újabb misztikus thrillerről beszélünk, a történet kétharmadában szó sincs semmiféle eltérésről a természetestől. A főszereplőkre koncentrálunk, az ő őrületére, a skizofrénia tüneteire, arra a folyamatra, ahogyan nagyon mélyről lassan, lépésről lépésre felkapaszkodik. A tévképzetei, amik annyira reálisnak tűntek, napról napra halványulnak, és már maga is kétségbe vonja korábbi állításait. Élvezi a kezelés okozta belső nyugalmat – pontosabban csak élvezné, ha nem lenne a sorozatgyilkos. Michael és az apja kapcsolata, a fiú születése körüli helyzet, édesanyja halála, akit sosem ismert, mind megalapozza a problémáit, és valóban nem tud elszámolni a gyilkosságok idejével. Az egyetlen orvos, akiben bízik, a saját pszichiátere, de őt sem látogatja hónapokig.

 

A meggyőződése, miszerint minden elektronikus eszközön keresztül megfigyelik, egy elég gyakori eleme az összeesküvés-elméleteknek, tévképzeteknek. S mint ilyen, természetesen igen pontosan dokumentált, számos filmben és riportműsorban is láttattuk. Mostanában nem egy kötet jelent meg a skizofréniáról is, s jóllehet nem annyira felemelő korkép, de egy thrillerben – talán fura kifejezés – szórakoztató.

 

A regény nem túl vaskos, de szépen építkezik főhősünk köré, hasonlatosan egy kamaradarabhoz, még úgy is, hogy közel sem ő az egyetlen szereplő. Ebből fakadóan a vége kellemes meglepetés volt, hiszen teljesen máshogy képzeltem – persze ebben Wells igen erős, elrejt némi kiszámítható mozzanatot a sztoriban, így aztán mindenki tudni véli merre haladunk, aztán hirtelen elfordul száznyolcvan fokkal, az olvasó meg csak pislog. Azonban akárhogyan is volt, határozotton megérte.