Főkép

Nagyon kíváncsi lennék arra, milyen lehet az eredeti megjelenés sorrendjében olvasni David Gemmell életművét. Vajon kirajzolódik a stílusának változásából valamilyen kép? Látszanak egy-egy témát vagy összefüggést illető kapcsolódási pontok az egyébként nem összetartozó regények között is? Így ugyanis, hogy a magyarul kiadott sorozatok szerint haladok, kicsit olyan érzésem van, mintha elkerülné a figyelmemet pár dolog. Legalábbis abban biztos vagyok, hogy a Jon Shannow-trilógia valami nagyon mást mutat, mint amit korábban megszokhattunk Gemmelltől – mintha sokkal többet mert volna itt kísérletezni, mintha ez a posztapokaliptikus western olyan lehetőségeket adott volna, amelyek teljesen más módszereket és történetmesélési elemeket tettek volna lehetővé.

 

Pedig az alapfelállás látszólag nem olyan rendhagyó. Húsz évvel járunk Az utolsó Őrző eseményei után, ezalatt pedig rengeteg változás történt. Miután Jon Shannow elintézte Isten Kardját, beengedett a világukba egy repülőgépnyi embert, köztük a Diakónust és paptársait. A Diakónus pedig nem tétlenkedett: a Bukás előttről származó ismeretei és Dániel mágikus kövei segítettek abban, hogy gyorsan uralma alá hajtsa az embereket, kiépítve egy szigorúan vallásos, a bűnt elítélő birodalmat, ami mégsem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A szeretet helyett a félelem kora köszöntött be az egyszerű, hétköznapi emberek életében, Jon Shannow-ról pedig mindenki úgy tudja, hogy meghalt – a Diakónus és hívei még legendát is szőttek köré. A Jeruzsálemi azonban nem távozott el, sőt, most kezd igazán élni, amikor az igazi gonosz újra a világában jár...

 

Úgy tűnhet tehát, hogy minden a régi: az egyik oldalon egy halomnyi gonosz figura, a másikon pedig a végtelenül eltökélt, hidegvérű Jon Shannow, az Armageddonhozó, aki – még ha nem is egyedül – megálljt parancsol a terjedő sötétségnek. Magával ragadó akciók, „ismerősségük” miatt szimpatikus és hiteles figurák, izgalmas történelmi háttér, vagyis minden megvan benne, amit szeretünk – azonban amint elmerülünk a történetben, egyre-másra lepődhetünk meg. Legfőképpen azért, mert a rövid terjedelem ellenére (az oldalszám megtévesztő lehet) a könyv szokatlanul népes szereplőgárdát mozgat: persze Gemmellnél mindig fontosak voltak a mellékkarakterek is, de most mintha már túl sokan is lettek volna. Az volt a benyomásom, hogy a számuk miatt már nem tudott annyit foglalkozni mindenkivel, így sokszor inkább bevált sablonokra támaszkodott, ahelyett, hogy valóban megmutatta volna mindenkinek a pozitív és a negatív oldalát is (nagyon látványos ez mondjuk Jacob Moonnál, akinek úgy ismerjük meg a gonoszságát, hogy lelövi azt a macskát, akit fél pillanattal korábban még klisészerűen simogatott).

 

Pedig ezúttal is a regény egyik legszívbemarkolóbb konfliktusa a fekete-fehér és a szürke világkép egymásnak feszülése. Bizonyos szereplők ráébrednek, hogy nem minden olyan, mint amilyennek elképzelték, a lelkiismeret szava szembeszáll a realitás-érzékkel... Gemmellnél ezek a pillanatok mindig katartikusak, és most sem volt másként (ilyen szempontból briliáns lépés Steinernek kontrasztot adni az ifjú Nestorban). Ráadásul a Diakónus által kiépített rendszer a maga rendkívüli ellentmondásosságában újabb réteget képez az egészen – nem csupán Shannow legendájával kapcsolatban (ami, mármint a legendák továbbélése, szintén ismerős toposz Gemmell életművében), de a rendszer elveit és gyakorlati működését illetően is. Sőt, ezen felül még a történet fordulatai is jelentősen megbonyolítják az összképet...

 

Mégis úgy érzésem, hogy a személyes és cselekménybeli konfliktusoknak csupán a felépítése sikerült kiválóra a Vérkőben, a megvalósításuk már közel sem. A regényben mintha az elképesztően jó ötletek (mondjuk az időrésekkel kapcsolatos fordulatok) keverednének sokkal gyengébbnek tűnő megoldásokkal, egy nagyon furcsa elegyet létrehozva. Lehet, hogy az előbb említett „túl sok szereplő” problémára eredeztethető ez is vissza, de a regény egyik tetőpontja sem zárult le igazán kielégítően. A kötet utolsó harmadában szédítő sebességgel követik egymást az események – gyorsan ugrálunk és váltunk, mintha semmire sem lenne idő, aminek hatására szerintem egy megoldás sincs megfelelően kifejtve (különösen fáj ez például a címszereplő esetében).

 

De azért nem szívesen panaszkodom, egyszerűen képtelen vagyok nem szeretni Gemmell regényeit, még akkor is, ha egyébként nem vagyok teljesen megelégedve némelyik kötettel. Haladunk az életmű vége felé, és már most érzem, hogy nagyon fog hiányozni, ha egyszer eljutunk odáig, hogy nem marad már felfedezésre váró Gemmell-mű. De addig még van némi időnk, és persze újraolvasni is bármikor lehet – azt hiszem, egyszer újra neki kellene állnom a Jon Shannow-trilógiának...