Főkép

Hogy mitől függ korunk egyik legnagyobb tenor szaxofonosa, Joshua Redman programja, számomra örök rejtély marad. A tényleg álomszerű koronggal színre bukkanó muzsikus 1993-as, Wish című albuma Pat Metheny, Charlie Haden és Billy Higgins társaságában a mai napig friss és aktuális, és ez Redman legtöbb alkotásáról elmondható. A második kiadást is megélt Moodswing, a jobbnál jobb trió korongok és koncertek mellett, a kísérletezés a fiatalabb generációval a James Farm formációban, vagy éppen más, már létező és önálló erőből sikeres, a The Bad Plus trióhoz csatlakozva – amely fergetegesre sikerült koncertek után csak egy inkább vérszegény stúdiólemezhez vezetett – természetes választásoknak tűntek a művész részéről. De miután legutóbbi lemezén, ismét Brad Mehldau társaságában, egy duó koncertkörút két helyszínéről remekre kevert élő felvételeivel végérvényesen beírta magát a jazz legnagyobbjainak történetébe, egy luxemburgi zongoratrióval való együttműködés – gondoltuk a koncert előtt a trió minden előzetes ismerete nélkül – roppant perspektívákat kell, hogy nyújtson egy már-már élő legendának.

 

Sajnos óriásit csalódtunk. A trió kétféle dinamikára volt képes az este során, a finomra és az erőteljesre, amely között nem találtam felfedezni semmilyen átmenetet. Olyan pontosan és szegletes ritmikával játszottak mindhárman, hogy metronómot lehetett volna igazítani hozzájuk és ezt a kényelmetlen feszültséget még Redman játéka sem tudta feloldani egészen a koncert vége tájáig, ahol a felváltott periódusokban játszott zongora és szaxofonszólókkal végre történt valami, úgy hetven-nyolcvan perc után. Egészen addig ötletesnek tűnő, de valójában már sokszor hallott új és régi, önálló szerzeményeket hallottunk, de amikor egy 2015 májusában komponált darabba kezd a zongorista, kapásból rádúdolom a fejemben egy Ethan Iverson szerzemény, a The Bad Plus zongoristájának motívumát, és Redman már mintha picit türelmetlenül is nézne körbe, hogy akkor itt most mit is kellene fújnia.

 

Az egész koncert voltaképpen annak a mára már közhellyé vált toposznak a megtestesülése, miszerint szemben a „régi” jazz generációval, amelynek tagjai között nem eredetin játszani, komponálni, gondolkodni még rendkívül kellemetlennek számított, valahogy az „új” generációnak már teljesen természetes, hogy másolnak, bejáratott sémákban, ritmusokban etc... gondolkodnak. Ezen az estén ennél még eggyel sikerült hátrébb lépni: az eddigi epigonokat másolták a még fiatalabb muzsikusok, akik hallhatóan mindent megtanultak, ami tanulható és utánozható és ehhez remekül is értenek. De az számomra teljesen érthetetlen, hogy mit keres Joshua Redman a társaságukban?

 

Picit Piet Mondriaan 1930-as munkája, a Composition en blanc et noir II jut eszembe, amelyet a Van Abbemuseum-ban láttam és amelyről nemrégiben készítettek egy másolatot és együtt állították ki őket, Walter Benjamin azon kérdését feszegetve, hogy vajon egy absztrakt festmény másolata maga is egy absztrakt festmény-e. Ha erre a kérdésre nem is tudnék határozott választ adni, arra, hogy vajon egy után-érzetes zene másolata maga is zene-e, már sokkal inkább.

 

 

Előadók:

Joshua Redman – szaxofon

Michel Reis – zongora

Marc Demuth – bőgő

Paul Wiltgen – dob