Főkép

Egyszerre jegyzik drámaként és komédiaként a Viszontlátásra odaföntöt, és bár ebben van némi ellentmondás, ebben a filmben Albert Dupontel képes megmutatni, hogy ha mind a kettőből megfelelő mennyiséget veszünk, megvalósítható belőlük egy kellemes és különleges keverék. Az ő megközelítésében nem úgy jön ez létre, hogy az egyik jelenetben megsirat, a másikban pedig megnevettet, bár ezt mondani sem hazugság, de az ereje a visszafogottságában rejlik, nem a nagy érzelmekben. Kétségünk sincs afelől, hogy jelentős dolgok történnek a vásznon, mégsem akar mindenáron érzelmi hullámvasútra felültetni, hagyja, hogy az elegancia, ami a film minden részletébe beissza magát, vigyen magával. Mindezt megbolondítja egy kis abszurdummal, és így készült a Viszontlátásra odafönt.

 

A történetet a két főszereplő egyike, Albert Maillard (Albert Dupontel) meséli el: visszaemlékszik egy Edouard Péricourt nevű férfival kötött barátságára és „együttműködésére”, ahogy ők diszkréten nevezik azt, hogy valójában bűntársakká válnak. Ismeretségük az első világháború idején kezdődik, amikor mániákus parancsnokuk egy utolsó és teljesen fölösleges rohamot rendel el. A szükségtelen kockázatvállalás majdnem Maillard életébe kerül, de Edouard-nak köszönhetően megmenekül, aki azonban egy csúnya arcsérüléssel tud csak kikeveredni a háborúból. Maillard hálából segít barátjának, aki a háború után folyton álarcot visel, morfiumfüggővé válik, majd először csak terápiaként, később egy Nagy Dobás érdekében hagyja kibontakozni addig háttérbe szorított művészi vénáját.

 

Ahogy említettem, Maillard narrál, az ő karakteréhez kerülünk legközelebb, „vele vagyunk”, de Edouard a valódi főszereplője a történetnek. Az ő sorsa forog igazán kockán, és rajta folyik keresztül minden, amiről a film szól: a háborúról, ami után a halottak emlékművet állítanak, a túlélők viszont magukra maradnak; egy elnyomó apafiguráról, aki csak akkor ismeri hibáit, amikor már túl késő; a különcség megéléséről, annak vállalásáról, majd a szabadság megleléséről. Valahol nem lehet nem szeretni ezt a karaktert, még ha keveset is kapunk belőle, szó szerint. A sérülése miatt hordott álarcok takarják a színész mimikáját, a hangja sem az igazi, nem játszhat a hangsúlyokkal, intonációval, mert a gégéje is sérült. A történet ugyan a segítségünkre siet egy kislánnyal, aki tolmácsol (az éppenséggel számomra kissé mágikus realizmus, hogy miért csak ő érti, mit mond, Maillard, a legjobb barát pedig például miért nem vagy alig), de Edouard a művészetén és a tekintetén keresztül a leghozzáférhetőbb – hogy utóbbi tényleg megvalósul, az a színész, Nahuel Pérez Biscayart nagyszerű teljesítményének érdeme.

 

Az álarcok, mivel kulcsfontosságúak a film során, már-már műalkotások, melyek első sorban Edouard zsenijét dicsérik, másrészt nagyon látványos kellékei magának a filmnek. Az egész látvány sugározza az eleganciát, jelen van a korszakra jellemző art neuve, a némafilmek is megidéződnek egy pár perces montázs erejéig, mindez nemcsak korhűséget, hanem stílust is teremt. Mindezt összeadva az operatőri munkával egy szemnek kifejezetten kellemes filmet kapunk.

 

Minden dicsérő szavam ellenére mégis minimális hiányérzettel küzdök. Talán a túlzott visszafogottság miatt van ez, noha kétségtelen, hogy ha azt megváltoztatnánk, a film esszenciája tűnne el. Elképzelhető, hogy a blockbusterek és franchise-ok, az óriási produkciók után nehéz „visszalassulni” egy olyan filmhez, mint a Viszontlátásra odafönt, ez azonban egyértelműen nem a film hibája – a kisebb ívű, de nagy mondanivalójú alkotásoknak ugyanúgy megvan a maga helye a mozikban. Hogy adaptációként hogyan működik, arról a könyv ismerete nélkül nem tudok nyilatkozni, de önmagában, pusztán filmként vizsgálva a Viszontlátásra odafönt egyediségével, ha nem is óriási, de mindenképpen különleges élményt nyújt.

 

A filmet legkorábban a Frankofón Filmnapok keretében belül lehet megtekinteni március 7-én a Toldi moziban, a hivatalos premierje pedig március 29-én lesz.