Főkép

Csatlakozom Dominik rovatához, mert az utóbbi időben szintén találkoztam pár lemezzel, amelyek elnyerték tetszésemet, de valamiért mégsem született róluk önálló cikk.

 

The Bombay Royale: Run Kitty Run

(HopeStreet Recordings)

 

Nem tagadom, zenei ízlésem meglehetősen eklektikus, mert a Slayertől egészen a Kronos Kvartettig terjed a kedvenceim listája. Én mindenesetre élvezem, mert így garantáltan nem unok rá egyetlen stílusra sem, mindig találok olyan zenét, amelyik passzol az éppen aktuális hangulatomhoz. 2014-ben például – többek között – az ausztrál The Bombay Royale bűvölt el, pedig nem csináltak semmi ördöngösséget, csak a hatvanas, hetvenes évek indiai filmjeinek zenéjét gondolták újra. Ez volt a The Island of Dr Electrico, rajta olyan slágerekkel, mint a „Henna, Henna” vagy a címadó szerzemény.

 

Idén augusztusban megjelent a soron következő, immáron harmadik albumuk, és a zene mit sem változott, maradtak a bollywoodi daloknál. Ebben az évben a Szigeten is felléptek (erről sajnos lemaradtam), de biztos vagyok benne, hogy a tizenegy tagú formáció elszórakoztatta a nagyérdeműt. Érzésem szerint most nem írtak olyan fogós számokat, mint az előző lemezen, és éppen ez az oka, hogy a lemezük végül ebben a rovatban kötött ki. Mert ugyan a klipes „I Love You Love You” nem rossz, de nincs akkora húzása, mint ami a „Henna, Henna”-ban megvolt, és hiába hallgattam annyit, csak nem akar megragadni a fülemben. Pedig Parvyn Bennett és Shourov Bhattacharya énekduója megint kitesz magáért, elég csak meghallgatni a címadó nótát, egyébként szerintem ez a legjobb a mostani gyűjteményben. Remélem legközelebb beleteszik a zenébe azt a pluszt, ami korábban még benne volt.

 

 

 

Thank You Disney

(Avex)

 

Kevés olyan filmstúdió van a világon, amelyik annyira meghatározó lenne a filmzenék terén, mint a Disney. Évtizedeken át az egészestés rajzfilmjeik elengedhetetlen részei voltak a songok, amelyek közül nem egy generációk kedvencévé vált. Gondoljunk csak a hét törpe menetdalára, Balu kajás mondókájára, az Aladdin vagy az Oroszlánkirály slágereire. Ezek nemcsak az angolszász nyelvterületen, hanem a szinkronoknak köszönhetően majd minden nyelven népszerűek lettek – nem utolsó sorban azért, mert mindig megkeresték az adott ország megfelelő énekeseit erre a feladatra.

 

A japán Avex kiadó idén októberben egy különlegességgel rukkolt elő: a hozzájuk tartozó előadók kedvenc Disney számaikat énekelték lemezre, természetesen japán nyelven. Ez még nem akkora extra, az viszont igen, hogy nem az eredeti verziókat halljuk, hanem mindegyiken módosítottak egy kicsit. Ez legjobban az első számban érezhető, a Jégvarázs (Frozen) legjobbja, a „Let It Go” Vicke Blanka (ビッケブランカ) előadásában sokkal rockosabb, és kicsit fiúbandásabb lett.  A következő darabot az a Beverly énekli, akitől utoljára a „Despacito”-t hallottam. Most az Oroszlánkirályból a „Can You Feel the Love Tonight” van terítéken, és ez is nagyon jó, kicsit áthangszerelték, illetve akkora női kórust tettek bele, hogy csak lestem. Persze nem csak a rajzolt, hanem az élőszereplős is filmekből válogattak, például az Utódok (Descendants) 1 és 2-ből, és High School Musicalból. Ez utóbbinál (We’re All in This Together) jobban tetszett a japán változat, mint az eredeti. Természetesen az a legjobb és egyben legidőigényesebb eljárás, ha elsőként meghallgatjuk az eredetit és utána a feldolgozást. Nosztalgiázásra, szórakozásra tökéletes feldolgozáslemez, amit érdemes meghallgatni.

 

 

 

 

 

In Lights: This Is How We Exist

(1724 Records)

 

Erről a lemezről nem terveztünk ajánlót, lévén sosem hallottunk még  kaliforniai együttesről, csak az egyik gitáros (Li He) üzenetet írt nekünk, és felhívta a figyelmünket az első albumukra. Ez önmagában ritkán kelti fel az érdeklődésemet, de mivel éppen két világzenei cikk között voltam, kikapcsolódásként meghallgattam az első lemezüket, és megtetszett a mindent belengő elégikus hangulat. A klasszikus posztrock felállást esetükben kiegészíti egy hegedű, amit jó arányérzékkel hasznosítanak a zenében.

 

A számok a műfajnak megfelelően épülnek fel, a fő szerepet a gitárok viszik, hol légiesen finoman, hol rockosan keményen, az átmenetek, illetve a dalszerkezetek tetszetősek, és pont olyan hosszúságúak, hogy elegendő idő jusson a témák kidolgozására. Nekem legjobban mégis a legrövidebb szerzemény nyerte el a tetszésemet, mert a „Spring” hasonlít legjobban egy rádióbarát rocknótára, csak a gitárjáték jelzi, itt teljesen másról van szó. Ez egyébként jó példa arra, hogy a melankólia náluk nem a szomorúság felé vezető út egyik állomása, hanem a másik irány, az öröm első állomása. A csúcspontot persze a záró „Om Namah Shivaya” jelenti, részben mert az eddig teljesen instrumentális zene itt mantrával egészül ki, és a gitárok már-már éteri magasságokba repítenek bennünket. Az őszinte érzelmek, az intellektuális megközelítés egyébként végig jellemzik a This Is How We Exist című lemezt. Ha így folytatják, akkor szerintem minden esélyük megvan arra, hogy pár év alatt a posztrock legjobbjai közé kerüljenek – csak koncertezzenek sokat és írjanak még sok ilyen jó lemezt.