Főkép

Természetesen vannak kivételek, de mégis elég jól látható a hozzáállás a legtöbb filmkészítő részéről, hogy minden áron felül kell múlni minden elődöt, nagyobbat, hangosabbat, hosszabbat, kiemelkedőbbet akarnak alkotni minden eddiginél. Pedig milyen jó volna, ha sokszor egyszerűen csak megpróbálnának kiegyensúlyozottságra, harmóniára törekedni – ahogy A víz érintése is teszi. Azért gondolom úgy, hogy ez a film jóval „kerekebb”, mint a mozifilmek többsége, mert ha igazán ízekre szedjük, és minden motívumot, minden szimbólumot, mondatot, képet kielemzünk, arra juthatunk, hogy mindennek jelentősége van, minden apróság kapcsolódik a fő mondanivalóhoz, minden utal valami korábbi vagy későbbi eseményre, nincsenek sallangok. Úgy is érezhetjük, mintha a történet folyamatosan önmagába hajlana, pedig nincsen semmilyen narratív csavar, nem ugrálunk az idővonalon, sem térben, sőt, meglehetőség szűk keretben mozgunk, pusztán az okosan használt apróságokból áll össze valami egészen nagy és jelentős végeredmény.

 

A már említett részletek amellett, hogy jelentőséggel és többlettartalommal rendelkeznek, azt is bizonyítják, mennyire tudatos rendezés állt a film mögött. Guillermo del Toro láthatóan stabil elképzelésekkel vezényelte végig a projektet, ami bizonyára szívügye, mert egyik nyilatkozatában azt állította, hogy ha A víz érintése nem lesz sikeres, visszavonul a rendezéstől. Nem meglepő hát, ha semmi sem bízott a véletlenre: precíz és pontos minden jelenet, időhúzásnak helye nincs. Azok a képek, amelyek első látásra mindössze hangulatfestő elemnek vagy tölteléknek tűnnek, visszamenőleg mind értelmet nyernek.

 

Ahogy néztem Eliza átlagos reggelének bemutatását, az ugrott be, ahogy Az ébredő Erő a maga főhősét, Rey-t mutatta be sok-sok percen keresztül. Arra azért volt szükség, hogy megismerjük Rey-t és életkörülményeit, Eliza rutinját azonban nem ezért kellett látnunk. A későbbiekben rájövünk, hogy hajszálpontosan volt megválogatva, milyen részletekbe nyerjünk bepillantást, hogy aztán a későbbiekben a szemünk előtt alakuljon ki a mélyebb kapcsolódás a karakter és a váratlanul bekövetkező események között. Mintha annak a lehetősége, hogy Eliza élete olyan fordulatot vesz, amilyet, sorsszerű lenne.

 

Nem kifejezetten a karakterről szól ez a jelenetsor, ahogy maga a film sem kifejezetten a karakterekről mesél, hanem arról, amit szimbolizálnak. Az idősödő meleg művész, a hatalmi pozícióban lévő agresszor, a tudomány mellett hitet tévő kutató, a semmibe nézett fekete takarítónő, az ugyancsak semmibe nézett néma árva és legfőképp a teljesen ismeretlen, másik fajhoz tartozó „valami” – mind egy vagy több csoport, eszme, végcél képviseletében állnak. Ezért minden, ami elhangzik (vagy nem hangzik el) plusz nyomatékkal bír. Zseniális, amikor a gondosan megírt párbeszédekben ütközteti ezeket az értékeket a film. Olykor humoros, olykor drámai eszközökhöz nyúl, de mindig tökéletesen választ.

 

Ettől a szereplők talán kissé alárendeltjei lesznek a mondanivalónak, de nem mondanám ezt bántónak, mert kiváló színészi alakításokat láthatunk. Octavia Spencert öröm nézni játék közben, nagy fellélegzés néha őt hallgatni, de aki a legkiemelkedőbb, az Sally Hawkins. Fájó szívvel fogom nézni, ahogy az Oscar-díj átadásakor nem nyerhet egyszerre ő és Frances McDormand (Három óriásplakát Ebbing határában). Nagyon régen indított meg úgy valakinek a játéka, mint most az övé.

 

Szólnom kell pár szót az ugyan nem hiperrealista, de akkor is elég hétköznapi környezetbe bepottyantott fantasyelemről, az ún. vízi szörnyről. Az ő megalkotása a vizuális effektek minőségének azon a zavarba ejtő szintjén történt, ahol azt is nehéz elhinni, ha mindössze effektről van szó, de ugyanilyen szürreális, ha kiderül, valahol el van rejtve az egész alatt egy hús-vér ember. Egyébként utóbbi az igaz: Doug Jones, a kifejezetten ilyen, „láthatatlan” szerepekre specializált színész alakítja ezt a titokzatos, hol istenségnek hívott, hol puszta kísérleti alanyként kezelt lényt. Volt egy olyan előfeltételezésem, hogy az ő karaktere köré szerveződik majd az egész cselekmény, ez az ő története lesz, de nem mondanám, hogy valóban ő az, akin az egész film nyugszik. Jelentős és érdekes résztvevője az eseményeknek, de nem rajta áll vagy bukik minden, legalábbis nem jobban, mint a többi kulcsszereplőn.

 

A víz érintése nagy műgonddal készült alkotás, ami az apró részletektől a nagy egészig egyszerűen összeáll, és nagyon jó érzést hagy maga után. Technikai és művészi szempontból is jó döntések egész sorozatának vagyunk szemtanúi, és talán kicsit bizarr, kicsit meseszerű, de egy profin megvalósított film, ami egymás kölcsönös tiszteletét, az ember jóért és helyesért végsőkig folytatott küzdelmét ünnepli.