Főkép

Nehéz értékelni ezt a képregénykötetet, mert már megjelenés előtt olyan indulatokat váltott ki, amit talán még egyetlen magyar képregény sem. A menő ötlet és a sikeres közösségi finanszírozás után a nem megfelelően kommunikált késés semmiképpen sem tett jót a projekt megítélésének, de végül, még ha sokan már nem is reménykedtek benne, csak elkészült a Nyugat + Zombik – ráadásul a Corvina Kiadó is beállt mögé, ami már önmagában egy elég váratlan fejlemény. Úgyhogy most már csak az a kérdés, hogy ha elszakadunk a megjelenéshez vezető út problémáitól, akkor maga az alkotás mennyire fog tetszeni az érdeklődőknek, lehet-e a külsőségektől eltekintve véleményt alkotni róla, vagy örökre az a képregény lesz, amihez baromi sok pénzt szedtek össze, ami visszavetette a bizalmat a közösségi finanszírozásban, ami alig-alig akart elkészülni, és így tovább. Vagyis: megérte várni a Nyugat + Zombikra?

 

A válasz, sajnos, közel sem olyan egyértelmű, mint azt szerettem volna. Az mondjuk biztos, hogy az alapötletért maradéktalanul lelkesedem – a cím persze leírja, de azért címszavakban: a New York Kávéház, a Nyugat prominens költői-írói (Babits „főnök” Mihály, Karinthy „Frici”, Kosztolányi „Dide” Dezső, Móricz „Morzsi” Zsigmond, Ady „Bandi” Endre, Csáth „Jóska” Géza és Tóth „Kölyök” Árpád), Katalin pincérnő, valamint, nos, zombik. A történetbe keveredik egy táltos, némi magyar mondavilág, illetve egy kevés civilizációs ellentét is, de a fő természetesen az, ahogy írófejedelmeink (és Kata) a zombikat aprítják. Vagy azok őket.

 

„Szabad-e sírni a kárpitok alatt?”

 

Szóval a kiindulás hibátlan, ráadásul Csepella Olivérnek láthatóan volt ötlete arra, hogy ezt a koncepciót miként vigye el a végsőkig. Viccet csinál mindenből, amiből csak lehet; a nagy íróinkat pedig annyira köznapivá teszi, hogy az önmagában is zseniálisan szórakoztató. Szállnak az egysorosok, a versátiratok, a szívatások, a helyzetkomikum a maximumon pörög, és van valami órási menőség abban, ahogy a Nyugatosok széklábat-desszertvillát ragadva nekiesnek a zombiknak. Megkockáztatom, ez az alapfelállás önmagában elvitt volna pár tucatnyi oldalt, de mivel kétszázat azért nem, ezért egy érdemi történet is kellett – és érzésem szerint innentől bicsaklik meg az egész.

 

Ha nem lenne ilyen abszurd, azt mondanám, hogy tipikusan olyan képregénynek tűnik a Nyugat + Zombik, amihez kellett volna még némi idő, hogy valóban letisztázódjon minden az alkotók fejében, hogy elegyengessék az esetlegesen kevésbé sikerült részeket – így, ha nem is elkapkodott, de minimum rendezetlen hatást kelt. Ráadásul az eredetileg emlegetett kétszáz oldalból végül kétszázhatvan lett, ami szerintem szintén nem tett jót: ilyen terjedelemben kevésnek érződik mindez. A fejezetekre bontás ellenére is fáraszt a repetitív cselekmény, egyes megoldások túltoltak, másokban mintha több is benne maradt volna; a szimpla poénkodás pedig nekem nem volt elég ahhoz, hogy mindvégig megtartsa a lelkesedésemet. Kisebb oldalszámban talán nem jött volna mindez ki ennyire, és jobban elvittek volna az aktuális jelenetek, így viszont még az egyébként nagyon tetszetős részek sem tudtak annyira hatni.

 

Ha a történetre azt írtam, hogy ráfért volna az egyengetés, akkor a kép világra ez duplán igaznak tűnik. Szenzációsan jó képregényes megoldások keverednek meglehetősen problémásokkal – én ezt is a terjedelem számlájára írom, mert ha jobban összesűrűsödnek a remek pillanatok, akkor talán még a kevésbé sikerültek sem érződtek volna ilyen jelentősnek. A fekete-fehér-sárga kombináció a közel sem szokványos stílussal szerintem tökéletesen illik ehhez a képregényhez, a pontozott textúrák, a stilizált karakterek és a kihúzás együtt nagyon jól mutat, nem mellesleg megengedi azokat az eltúlzott, karikatúra-szerű gesztusokat és mozdulatokat, amelyek kellenek a komikumhoz (bár a perspektívával való játék nekem nem annyira jött be).

 

És Csepella itt is megmutatta, hogy ötletekből nem szenved hiányt: egyes beállítások, panelekkel való trükközések, szereplőleírások vagy cselekvést bemutató megoldások iszonyúan profik és humorosak, hibátlanul egészítik ki a dialógusokban megbújó poénáradatot. Viszont végig az az érzés kerülgetett, hogy ez a technika pont a képregény egyik hangsúlyos részében teljesít gyengén: a harcban. Ha már kettőnél több szereplő van egy képkockán, hajlamos minden kaotikussá válni – nagyon nehéz követni, hogy kit mit csinál. Nem mindig működnek a szemvezető panelmegoldások, összefolynak a figurák, mindez pedig hosszú távon szintén fárasztóvá teszi az olvasást. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy nekem ez a betűtípus és ez a fajta beírás nem igazán tetszett.)

 

Néha túlzás nélkül briliáns, idézhető poénok garmadájával és nagyon szórakoztató jelenetekkel, máskor viszont fárasztó, hosszadalmas és nem eléggé átgondolt – számomra valami ilyesmi lett a Nyugat + Zombik. Megérte rá várni, ezt talán ki merem jelenteni, de halkan talán azt is hozzátenném, hogy én még szívesen vártam volna egy évet, ha attól jobb lett volna a végeredmény (persze én könnyen beszélek, mert nem adtam a közösségi kampányba). Pár órányi kacagás azért még így is simán garantált.