Beszámoló: The Menzingers / Pup / Cayetana – Dürer Kert, 2018. február 13.
Írta: Kökény Pali | 2018. 02. 15.
Kivételesen undorító idő volt ezen a hétköznapi, tizenharmadikai estén, amikor hosszú várakozás után végre Magyarországra is ellátogatott a Phillyből indult The Menzingers, akik bár lassan 12 éve nyomják az ipart, az egyik, ha nem A legfrissebb punk rock zenekar jelenleg, és akik úgy tudnak relevánsak maradni, hogy valami tök időtlent játszanak és mondanak el a dalaikkal. Szóval takony eső/hó ide vagy oda, érdemes volt beesni a Dürerbe (ami amúgy szépen el is adta a házat a kapunyitás után nem sokkal), főleg, mivel a Menzingers nem egyedül, hanem két (számomra nem jól ismert, de kiváló) előzenekarral érkezett.
Az első közülük a csupalány Cayetana volt (viccelődtek, hogy ők a Pup, mivel az ő molinójuk volt már kinn a buli elejétől, és először engem is behúztak a csőbe), akik a punkot inkább a power-pop oldaláról fogták meg, kevés váltással, egyenes, de jó dalokkal. Nagy megfejtés nem volt, és a színpadi konferálás sem az erősségük, de a no-bullshit hozzáállás és az egyszerű, de jól bólogatható slágerek jól megágyaztak a későbbieknek. Ahogy néztem, a lemezeik se lógnak tovább harminc percnél, ennyi ideig pedig pont jól esik hallgatni a Cayetanát, szóval erős kezdés volt, köszi.
Utánuk a kanadai Pup jött, akik már sokkal vehemensebben vették birtokba a színpadot, és erősebben nyomultak, mint elődeik. Stefan Babcock nem egy nagy hangszálakrobata (valamilyen egészségügyi probléma is volt a hangjával az előző lemez felvételének idején), de nagyon hatásosan hozta a két albumuk dalait, amik már változatosabbak és sokkal pop-punkosabbak voltak, és eléggé meg is mozgatták a tömeget. Könnyen bele is mentek a dallamok az ember fejébe, és a ritmusképletek is okosak voltak, relatíve sok, szépen átgondolt váltással, úgyhogy velük is eléggé hamar elrepült az idő. Főleg, hogy volt egy nagyon megindító pillanata is a koncertnek, amikor Steve Sladkowski gitáros elmesélte, hogy a nagypapája magyar volt, innen vándorolt ki Kanadába, és tőle kapta a gitárját és a gyűrűjét, és most mind a kettőt visszahozta (egy időre) Magyarországra. Ez a sztori (meg Stefan esete a meztelen szaunázással) eléggé feldobta az estét, és így még jobb hangulatban futottunk fel a főzenekarig.
Akik pedig tényleg a jelenleg működő egyik legjobb pop punk banda. Megvan bennük a keménység, a mosholásra buzdító tuka-tuka ütemek, de az érzelmes dallamok és a szívszorító dalszövegek is. Ha Bruce Springsteen pár évtizeddel később kezdte volna a karrierjét (és esetleg felfogadta volna Jack Kerouacot társ-szövegírónak), valami hasonló muzsikát játszana most, mint a Menzingers. A Springsteennel való párhuzam nem véletlen, ugyanis Menzingersék stílusára erős hatással volt a heartland rock, ami befolyását az új, After the Party című lemezen ha lehet, talán még erősebben érezteti. Egy jó nagy adag elvágyódás van ezekben a dalokban, édesen is, búsan is, beoltva a gondtalan húszas évek elmúlásának és a (második) felnőtté válásnak a problematikájával. „Where we gonna go now that our twenties are over? Everyone`s asking me over and over" – énekli Greg Barnett a „Tellin` Lies" című dalban, és hát tényleg, egy egész generáció sóhajt fel ilyenkor, akiknek fogalmuk sincs mihez kezdjenek egy ilyen problémás évtized után a már valóban nagy betűs életben, főleg, hogy közben a nosztalgiától kaparják a falat („Julie from the Wonder Bar, I still wonder where you are"), miközben úgy tűnik, valóban minden egyre rosszabb („Oh yeah, oh yeah, all hope abandoned I`m not young enough to be a companion Not old enough to be a guide...").
Eléggé eltalált valamit tehát a Menzingers az új dalaival is, de a régebbiek is elképesztően ütöttek, kezdve a „Good Things"/„Burn After Writing" kombóval egészen az olyan kihagyhatatlan alapvetésekig, mint az „I Don`t Wanna Be An Asshole Anymore" és az „In Remission". A buli is végig csúcson ment, stagedive és mosh a koncert közepétől szinte végig, a finisben kissé megfáradó énekesekkel, de hatalmas szívvel és energiával. Fel is töltött rendesen, még ha tényleg ez az öröm némi fájdalommal is vegyül, annyira szíven tudnak találni a szövegek és a „borntorunos" dallamok.
Kiváló-kiváló este volt, a banda is a turné eddigi legjobb showjának nevezte, úgyhogy minden esély megvan egy jó folytatásra, remélhetőleg minél hamarabb, hasonló fordulatszámon pörögve. Addig meg hátha ők is meg mi is kicsit jobban megtaláljuk magunkat, harmincon innen és túl.