Asking Alexandria: Asking Alexandria (CD)

A 2017-es év második felében rendeződni látszódott az Asking Alexandria zenekar élete, mert a két évvel azelőtt kisebb-nagyobb dirrel-dúrral távozott Danny Worsnop énekes visszatért a fedélzetre a gitáros Ben mellé, és így ismét a közkedvelt és sikeres tandem alkotja a zenekar motorját.

 

A zenekar pályájában tetten érhető volt egy komolyabb fejődés, felfelé irányuló mozgás lemezről-lemezre, amely a 2013-s From Death To Destiny-vel csúcsosodott ki, amikor már inkább a nagyobb tömegek, arénák számára írtak refréneket, és lettek komoly sztárok, azonban a dalnok kiválásával ez megtorpanni látszódott. A nélküle készült előző, The Black lemez inkább volt visszalépés és egy tudatosabb biztonsági játék, amiatt, hogy az új énekest, Denis-t bevezessék a köztudatba, és megkedveltessék a rajongókkal. Szerintem ugyan nem sikerült rosszul a lemez, de eléggé a bevált paneleket alkalmazták, és írták meg/vették fel őket újra, és nem a fejlődés útján haladtak vele tovább. Majd enyhült a feszültség az eredeti énekes és a többi tag között, Danny kipróbálhatta magát időközben a metalcore-tól eltérő, másik műfajokban is (hard rock, country), megint szent lett a béke, és egymás tenyerébe csapva először a régebbi dalokat előtérbe helyező turnéval kezdték újra, ezután pedig stúdióba vonultak. Az átmeneti énekest, Denis-t pedig kitették a zenekarból, nagyjából a szokásos „kreatív nézeteltérések” miatt.

 

Így tető alá tudták hozni ezt az ötödik nagylemezt, amely valójában követte volna anno a 2013-as, eddigi legsikeresebb lemezüket, és nagyon elszántan nyilatkoztak is a stúdióból a szimplán a csapat nevét viselő albumról, hogy valami olyat sikerült létrehozniuk hangzás és megszólalás terén, amely annyira jól sikerült, hogy a közeljövőben sok zenekar fogja átvenni tőlük.

 

Amikor először hallottam a felvezető, klipes „Into The Fire”-t, finoman szólva sem mentem tőle a falnak, bár a kissé váratlan, újszerű hangzás valóban jellemezte a szerzeményt. Leginkább a refrén túlságosan bonyolultnak nem igazán nevezhető dalszövegén ráncoltam a szemöldököm, de aztán valamiért a második nekifutásra már nagyon is megnyert magának a dal.

 

 

A másodikként bemutatott „Where Did It Go?”-nál már éreztem, hogy tényleg nem a levegőbe beszéltek a srácok, mert úgy tűnik valóban sikerült összehozniuk valami maradandót. A dal nagyon eltalált szövegében összegzésre kerül a zenekar eddigi pályafutása.

 

 

Amikor a teljes lemez megjelent, egyből érezhető volt, hogy nagyon populárisra vették a hangvételt, és inkább popos és hard rockos dalok születtek remek refrénekkel, mintsem metalcore számok. A nyitó „Alone In A Room” szenvedélyes refrénjével engem például kenyérre lehet kenni, mint ahogyan a hasonló szellemben fogant „Hopelessly Hopeful”-éval is. A „Rise Up” akár a felvezető dal ikertestvére is lehetne hasonszőrű felépítése miatt, ezt mindenképpen értékelni fogják a régi fanok is. A meglehetősen popos verzéjű majd a refrénre bekeményedő „When The Lights Come On” néhány rajongót lehet, hogy próbára tesz majd, ahogy a következő dalok is. Ugyanis a szintetikus és balladisztikus „Under Denver” szinte végig pop, míg az akusztikus, nyugis „Vultures” sem falbontásra való darab. Nekem speciel nagyon bejön, mert Danny nagyot alakít benne, de el tudom képzelni, hogy az ortodox metalcore-hívő rajongóik nem tudnak majd megbarátkozni vele.

 

Viszont ők is megnyugodhatnak, mert az „Eve” abszolút nekik készült, annyit üvölt és hörög benne az énekes, amennyi kiteszi az előző három dalból kimaradt játékidőt, és felteszik benne a koronát egy igen emelkedett és patetikus refrénnel.

 

Másik személyes kedvencem következik, a lendületes és tempós „I Am One”, mely szintén nem tartalmaz sok üvöltést, de a sodrása magával ragad, és megint egy akkora szenvedélyes refrént rittyentenek oda, hogy lehetetlenség nem velük énekelni. Az „Empire” egy érdekes szerzemény, melyben egy bizonyos Bingx nevezetű rapper működik közre, emiatt is eléggé nyugisabb nu-metal lett belőle, amely leginkább „bonus track”-kategóriás, de itt még éppen elfér érdekességképpen. A „Room 138”-ban remekül ötvöznek mindent, ami hallható ezen a lemezen: a popos bevezetőtől a hörgős/üvöltős verzén át a bitang refrénig, remek lezárása a lemeznek, klipet ennek is azonnal!

 

 

Úgy látszik azonban, hogy a közönség mégsem kapott rá annyira az album ízére mint én, ugyanis nemhogy a 2013-s, legsikeresebb lemez eladási mutatóit nem sikerült megközelíteni, de jócskán elmaradt az előző, Danny nélküli hanghordozó példányszámaitól is – így kíváncsi leszek, hogy merre visz majd tovább az útjuk a következő lemezzel.

 

A zenekar nevét viselő lemezzel próbálja az Asking Alexandria még jobban kiszélesíteni a rajongói bázisát, és elérni azokat is, akik kevésbé vevőek a banda korábbi, szigorúbb szerzeményeire. A régebbi hívek viszont ezután is eljárnak majd a koncertjeikre, ha ezzel az albummal nem is tudnak teljes mértékben megbarátkozni, így a kilátások kedvezőek, és még az sem elképzelhetetlen, hogy ha valamelyik visszafogottabb, lassabb dalra klipet készítenek, az a jövőben akár olyan magasságra is repítheti őket, ahol még nem jártak.

 

A zenekar tagjai:

Danny Worsnop – ének

Ben Bruce – gitár, voká, billentyűs hangszerek

James Cassells – dob

Cameron Liddell – ritmusgitár

Sam Bettley – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Alone In A Room

2. Into The Fire

3. Hopelessly Hopeful

4. Where Did It Go?

5. Rise Up

6. When The Lights Come On

7. Under Denver

8. Vultures

9. Eve

10. I Am One

11. Empire

12. Room 138

13. Into The Fire (Radio Edit)

 

Diszkográfia:

Stand Up and Scream (2009)

Reckless & Relentless (2011)

From Death to Destiny (2013)

Live from Brixton and Beyond (DVD) (2014)

The Black (2016)

Asking Alexandria (2017)