Főkép

Nagyon könnyű és nagyon nehéz igazán részletesen vagy érzékletesen írni a szír Omar Souleyman munkásságáról és második magyarországi bulijáról is. Egyrészt könnyű, mert a szinte már kötelezően megemlítendő részleteket természetesen el kell mondani: az esküvői (csúnya szóval lakodalmas) zenészként évtizedek óta dolgozó és munkálkodó Souleyman albumai először csak live bootleg kiadásokban terjedtek kézről-kézre először csak a Közel-Keleten, hogy aztán nem sokkal később a nyugati hipszterek is felfedezzék maguknak ezt a (számunkra) furcsa, dabke-alapú (ami tulajdonképpen egyfajta arab esküvői körtánc), de rengeteg techno és más elektronikus elemet is tartalmazó muzsikát.

 

Aztán persze jött a 2013-as Wenu Wenu, ami valóban szinte szupersztár-státuszba repítette Omart nyugaton is, és amit aztán olyan kollaborációk követtek, mint a Four Tet és Modeselektor remixek (amikor az ő dalait dolgozták át mások), illetve a Björkkel közös dalok (amikor ő remixelt, szépen szólva). Ennek megfelelően nyilván nem volt kérdés, hogy a dalok jók és a koncert is jó lesz, sőt, zseniális és multikulti. Az első sorban kefiában vidáman ugrándozó arab fiatalok ugyanúgy részei voltak a tömegnek, mint a belbudai táncikáló lányok, vagy a hátsó sorokban bólogató világzenés arcok.

És ez a zene persze nem is szól igazán másról, mint az örömről, a gondtalanságról és az összetartozásról, nem véletlenül volt az este legtöbbször elhangzott szava a habibi. Omar dalszövegeit is érdemes amúgy elolvasni, egyszerűségükben szép szerelmes dalok ezek nemcsak a romantikus értelemben, de az elvágyódós nosztalgikus fajtából is, ami nem kis részben köszönhető a szerzőjük honvágyának is. Tehát szép zene, jó zene, borzasztóan táncolós és buliztatós zene, nem igazán kellett sok senkinek ezen az estén, hogy elkapja és berántsa a hangulat, tényleg időnként már-már eksztatikus volt a bulika, úgy ugrált, integetett és tekergőzött a tömeg.

 


Ez tehát a könnyű rész, a kötelező rész, a nehéz viszont csak ez után jön, mert, hogy ennél több viszont nem nagyon történt. Persze ez csak a koncertbeszámoló szempontjából nehézség, mert amúgy ennél több valószínűleg nem is kell. A buli előtt olvastam egy rövid kis interjút Omarral, amiből szintén beigazolódott,  amit eddig róla gondoltam: ez a fickó teljesen megmaradt 100 százalékig autentikusnak, ő ugyanezt a zenét játszaná  harminc embernek meg az egész Glastonbury fesztiválnak is, nem igazán érdekli a hírnév, csak örül, hogy a családja végre jól él, a lemezei meg jobban szólnak mint tíz éve.

 

Vagyis nincs semmi faxni, a koncert alatt se történt a színpadon semmi meglepő, a dalok között is csak pár szó, aztán bő egy óra elteltével (addig mondjuk non-stop ment a buli) viszlát, mindenféle ráadás nélkül (ez azért kicsit fájt). De a feeling pontosan olyan volt, mint azt a dalok alapján várni lehetett: egy felhőtlen közel-keleti party, amit kulturális háttértől és származástól függetlenül bárki és mindenki élvezhetett, és az izzadt, vigyorgó arcok alapján élvezett is. Nekem hatalmas élmény volt, nem egy világmegváltó, szemfelnyitó, életút-módosító reveláció, de a világ minden kincséért ki nem hagytam volna.