Főkép

Lassan a végéhez közeledik a Meséld újra! sorozat, de természetesen nem zárulhat egy újragondolásra, újraírt könyvekre épülő koncepció Shakespeare nélkül. Persze már a mester is nagyban arra építette a hírnevét, hogy maga is újraformált régóta ismert, előadott, bemutatott történeteket, de talán nincs a világirodalomban még egy olyan szerző, akinek az ikonikus műveit ennyiszer és ilyen sokféle formában dolgozták volna fel. Még ha csak az elmúlt év magyar megjelenéseit nézem, akkor is eszünkbe juthat a Hogarth Shakespeare sorozat (melyben neves kortárs szerzők egy-egy Shakespeare-dráma alapján írt regényei szerepelnek) vagy éppen a Dióhéjba zárva. Shakespeare-t tehát népszerű újraalkotni – de vajon milyen adaptációt kíván egy kiskamaszoknak szóló könyvsorozat?

 

A Meséld újra! eddigi köteteiben nagyon sokféle elbeszélői megközelítéssel találkozhattunk – az unokáinak mesélő nagypapától a szigorú tanárként a katedráról előadóig –, de Melania G. Mazzucco egy nagyon érdekes koncepciót választott. Az alaptörténetet nála is elmesélik, de nem egy mindentudó narrátor, aki a gyerekeknek szeretne valamit átadni: ezúttal a mesélőnk maga is ott van a szereplők körül. Ettől Lear király története egy sajátos szűrőn át érkezik hozzánk, aminek köszönhetően mintha nem mindig ugyanoda kerülne a hangsúly, mint az eredetiben, sőt, bizonyos pontokon Mazucco bele is nyúl a cselekménybe. Nem változik sok, az események folyása továbbra is ismerős lehet, és tulajdonképpen a történet nagy részében nem is annyira észrevehető a sajátos elbeszélő, de azért a végére nagyon is jelentőssé válik a személye.

 

A Lear király számomra mindig is az önbecsapás drámája volt. Ez elsőre kicsit elvontnak tűnhet a nagyon fiatal korosztály számára, de az biztos, hogy a felnőtt-létre készülve muszáj mesélni nekik arról, hogy bizony az embernek nincs mindig igaza. Néha elvakítják az érzelmei, és tévedhetetlennek hiszi magát; néha nem lát a dühtől, néha annyira sértve érzi magát, hogy képes másokat is elüldözni magától. Olykor pedig annyira elvárjuk, hogy nekünk legyen igazunk, hogy amikor szükségünk lenne arra, hogy valaki az arcunkba vágja a kíméletlen valóságot, akkor sem akarja ezt senki megtenni – vagy ha mégis, akkor megint az érzelmeink vezérelnek bennünket. Mint ahogyan az történt Learrel is, amikor öregkorában fel akarta osztani birodalmát lányai között...

 

Shakespeare-nél (és Mazzuccónál) persze minden a végletekig szélsőséges és eltúlzott, de talán pont ezáltal lesz annyira egyértelmű és világos mindenki számára, hogy miben hibáztak a szereplők, és hogyan kellett volna valójában cselekedniük. Továbbmegyek: talán pont ebből tudnak igazán sokat tanulni a kiskamaszok is, akik elvileg a könyvek célközönsége lenne. Hogy nem mindig az akarja a jót neked, aki a legjobban hízeleg, aki a legjobban dicsér. Hogy az igazság néha fáj, sőt, néha nem olyan szépséges és kényelmes, mint azt szeretnénk. Hogy ha vaktában, csupán az érzelmeink által vezérelve ítélünk, akkor talán óriási hibázunk. Hogy az igaz szeretet nem szavakban, hanem tettekben nyilvánul meg.

 

És még hosszan sorolhatnám – tényleg magával ragadt Shakespeare királydrámája: minden egyes feldolgozása képes felhozni bennem ugyanazokat a gondolatokat, ami már csak azért is jó, mert minden életszakaszban máshogy állok ezekhez a kérdésekhez, mást szűrök le belőlük, máshogy vetítem le az életemre. Mazzucco verziója pedig remek lehet ahhoz, hogy a fiatalabbakkal is megismertesse ezt a legendás művet, ráadásul emellett Emanuela Orciari izgalmas illusztrációit is élvezhetjük (Orciari elmosódott, színes, freskó-szerű képei talán nem a legszebbek, de pontosan átadják azt az érzelmi kavalkádot, ami a Lear király alapja). Sajnálom, hogy már csak egy kötet van a Meséld újra! sorozatban, hiányozni fog – bár az utolsót még mindenképp nagyon kíváncsian várom, hiszen nem más, mint a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa fog nekünk „újramesélni”.