Terry Pratchett: Télkovács

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az utóbbi évek legnagyobb meglepetését Terry Pratchett elképzelt univerzumában – amit Korongvilág néven ismerünk – egyértelműen Sajogi Stefánia felbukkanása okozta. Nem azért, mert ezzel úgymond megtörtént a nyitás az ifjúsági könyvvásárlók felé, hanem mert egy olyan karakter lépett színre, aki koránál fogva tiszta lappal kezdi pályafutását, nem kötik az olvasó korábbi tapasztalatai, friss szemmel nézi a világot, és ennek köszönhetően a világ olyan zugait fedezi fel (és mi vele együtt), amelyekről korábban még csak nem is hallottunk.

Ez már a harmadik történet, amit a társaságában tölthetünk, és azt mondom, szerzőnk ezúttal sem spórolt az ötletekkel, hanem a tőle megszokott módon bőségesen adagolja azokat. Azért a számtalan mulatságos apróság mellett (például a túl öntudatos sajt), két-három fő szála van a cselekménynek, amelyek önmagukban is kellően szórakoztatóak.

Elsőnek itt van mindjárt a boszorkányság, ahogyan azt az egyszerű falusi népek elképzelik, illetve elvárják. Ha látnak egy csinos, jól öltözött idős hölgyet, valószínűleg kellő tisztelettel bánnának vele, de hogy a szavára nem sokat adnak vitás ügyekben, az teljesen nyilvánvaló, miként az is, hogy nem őt fogják segítségül hívni, ha disznóellés idején probléma adódik a kocával. Ellenben ha csúcsos kalapot, fekete ruhát visel, kellő mennyiségű bibircsók, ránc és szőrszál van az arcán, a falutól kellő távolságban lévő kunyhójában pedig megtalálható egy közepesen lelkes gothic rajongó gyűjteménye (koponyák, pókháló, zöld füstöt eregető üst, ésatöbbi, ésatöbbi) – akkor még a legbutább birkapásztor számára sem lesz kétséges, hogy itt bizony a környék boszorkánya lakik. A boszorkányokkal meg nem árt jóba lenni, mert… szóval nem árt.

Akinek mindez nem elegendő, és többre vágyik a boszorkányság lényegét tartalmazó Boffo katalógusnál, az izgulhat Sajogi Stefánia, a tizenhárom éves boszorkánytanonc legújabb kalandján, amiről a hátsó borító lényegre törően csak annyit mond: „beleszeret a tél szelleme”.  Aki évszak vagy elemi erő lévén eléggé tapasztalatlan az efféle szerelmi ügyekben, és ebből bizony elég komoly gubancok lesznek. Elvégre kinek jutna eszébe a telet megtanítani bármire? Mínusz hatvan fokban mondjuk? Vagy háztetőig érő hóhalmok között? Egy koraérett tizenévestől mennyire várhatjuk el a helyzet helyes kezelését?

„Amikor Stefánia egy kicsit átmelegedett, minden sokkal szebbnek kezdett tűnni. Felmerült benne a kérdés, hogy Nagyi vajon mennyi brandyt tett a tejbe. Az idős boszorkány magának is készített egy keveset: mármint valószínűleg rakott valamennyi tejet a brandyjébe.

– Hát nem kellemes? – kérdezte Nagyi valamivel később.

– Most fogunk a szexről beszélgetni? – kérdezett vissza Stefánia.

– Ki mondta, hogy fogunk arról valaha is? – érdeklődött Nagyi ártatlan hangon.

– Van egy ilyen érzésem – felelte Stefánia. – És tudom, hogy lesznek a kisbabák, Ogg asszonyság.

– Azt remélem is.

– És azt is tudom, hogy kerülnek oda. Egy farmon nőttem fel, és sok nővérem volt.

– Hát, rendben – válaszolta Nagyi. – Nos, látom, hogy alaposan felkészültél az életre. Azt hiszem, már nem sok újat mondhatok neked. És, ha jól emlékszem, nekem soha nem sikerült egy isten figyelmét sem felhívnom magamra. Hízelgő, mi?

– Nem! – meredt Stefánia Nagyi mosolyára. – Vagyis hát, egy kicsit – ismerte be.”

Pratchett egy zseni – volt. Kevesen tudják szerintem úgy berántani az olvasót egy tizenhárom éves leány fejébe, egyenesen a gondolatai közé, hogy az hihető, szórakoztató és egyúttal megfelelő súlyú legyen, elvégre minden életkornak megvannak a problémái, és egy boszorkány esetében ez halmozottan érvényesül (vicces volt arról olvasni, hogy a levelező fiúbarátja egy várkastély toronyszobájába zárva tengeti napjait).

Természetesen a könyv simán olvasható úgy, mint a fiatalok (és felnőttek) részére írt szórakoztató regény, de véleményem szerint legalább még egy rétege, sokkal komolyabb üzenete van. A mítoszkutatók biztosan meg sem állnak az ókori görögökig (Orpheusz, Perszephoné, mélységi kirándulás a fíglikkel), de én beérem azzal, hogy íme egy tizenéves, aki hibát követ el, vállalja a következményeket, és igyekszik helyrehozni azt, amit elrontott (és akkor még nem beszéltem arról, hogy hajlandó a kompromisszumokra, ha az egyszerű emberek érdekeiről van szó – gondolok itt Annagramma esetére a helybéliekkel). Azt hiszem, ha példaképet kellene felmutatnom általános iskolások számára, akkor Stefániával példálóznék.

Szeretem ezt a könyvet, a karakterek, a történet, a mondanivaló, a mitológia, a humor, ésatöbbi, ésatöbbi okán. Elismerem, elfogult vagyok, de szerintem Pratchett a Sajogi-kötetekkel megkoronázta a Korongvilágra szóló életművét, és friss, új ötletekkel gazdagította az eddig sem vérszegénységéről ismert helyi mitológiáját.