Főkép

Egy hagyomány élővé akkor válik, ha beleszínezhet a kor, a maga hordozóival, ötleteivel, hangszereivel, és hangkeverésével – és akkor marad hagyomány, ha a játszók megtalálják azt a vékony mezsgyét, ahol az injektálódó új nem helyezi zárójelbe, nem minősíti, hanem új ízeivel keretezi a nagy tisztelettel őrzött régit. Nehéz megtartani ezt a kíváncsisággal elegy, egyszerre bátor és óvatos hozzáállást – de tény, e nélkül nagyon hamar halottvirrasztási szertartássá, nagy tisztelettel ismételgetett jelentésvesztéssé válik az őrzés. Ahol az őrzés gesztusa lesz úgymond a cél, az a hagyomány halálra ítéli saját magát. Élővé a beengedett friss szelek teszik – akár a nagy időket megélt vastag törzsű gyümölcsfát a tavasz, úgy oltja be gyümölcsöt termő örömmel az őrzést az új idők fuvallata.

 

Pere Martinez az Aurorával karöltve ilyen vékony mezsgyén járó őrző. Valami elementáris bátorság kell hozzá, hogy egy annyira kifinomultan formált – zenei és táncnyelven egyaránt évszázadok óta pontosan kimért és szertartásosra formált világot, mint amilyen a flamenco, így zsongjon körül a jazz. Martinez az énekkel a katalán zenei hagyomány tradícióit idézi, kérlelhetetlen pontossággal akkor is, ha frissen megzenésített Salvator Espriu-verset énekel, vagy ha Federico García Lorca poézisét kelti életre. Az ének olyan, ahogy az emlékezet követeli – egy a miénknél sokkal szigorúbb kor emlékezete. Körülötte viszont ott gomolyog az a kérdés nélkül mai zenei környezet, amely ha idéz, akkor bárhonnan – és mégis egység lesz, tejessé egészül, és a flamenco szellemében egészül teljessé.

 

Ahogy Max Villavecchia megmutatja a zongorán mindazt, amit a katalán muzsikák ismerője a pengetett húrokon várna! Állandó jelenléttel, olykor szinte a taps helyett ritmizálva is az elengedhetetlen alapokat – olykor a kalandozó ritmusszekció, Joan Carles Marí dobjai helyett, José Manuel Álvarez táncának ritmikai lüktetését ellenpontozva, lüktetve azt, amire repülhet az ének… Javier Garrabella gitárjátéka sem a szokvány, sem a várt, nem a bejáratott – ide emeli a mába azt az egykori büszkeséget. Merthogy ez kifejezetten kivagyi, ki ha én nem zene, tele széles, erős gesztusokkal. Milyen érdekes – ott délen a finom mívű vékony pengék világában született énekbeszéd-múltból máig teljes természetességgel erőt sugározhat egy alapjában vékony, folyvást panasszal teli férfihang…

 

Kivagyi és panasszal teli zenei világ ez – mondhatnám úgy is: a saját halandó mivoltának mindvégig a tudatában van. Érdekes ez – úgy figyelem, hogy ott bontakozik a halálnak ennyi színnel kultusza, ahol annyi gyönyörű tilalom öleli a szerelmet. Ahol a szerelem megélése bonyolult, szertartásos és ritkán érzelmi alapú, ahol a szabadsága életveszélyes. A spanyol alapjában ilyen – valahol innen kell érteni a zenébe ömlő keservet, a hangban bongó fájdalmat, a számtalan elénekelt „nem lesz az enyém” panaszára adott, sorsot akár végsőkig vállaló dacválaszt. És persze a beteljesülést, az ennek ellenére történőt. A flamenco boldogsága ezért akkora érték – hiszen a tragédiák ellenére, sokszor magából a tragédiából születik. Ez a muzsika csupa dráma – és ezt Martinez az Aurorával maradék nélkül tudja.

 

Hogy aztán erre a kortárs eszközökkel megejtett zenei utazásra egyszer csak befizessen X. Alfonso király egyik kantigája is – középkori Mária-ének, az egyik legrégebbi dalgyűjteményből az Ibériai félszigetről. Hogy tovább nyíljon az a hagyományba markoló, azt tovább zengetni akaró zenészi attitűd.  Hogy Javier Garrabella egyszer csak megmutassa e dal tovább fejtésében: a flamenco gitárjátéka természetesen a kisujjában van. Kiteljesül e hozzátételtől az összkép: nemcsak kivagyi és panasszal teli, de hittel mélyen átitatott is ez a megőrzendő hagyomány. Hogy ne csak a megélhető dráma látsszon, de az a távlat is, amelynek fényében minden ilyen kis emberi drámánk jelentéktelen.

 

Sokszor hallgatható, remek hanganyag ez, de azért el kell mondanom: aki teheti, vadássza le őket élőben – mert akkora húzást pakolnak a kifinomultságba a színpadon, amit a legjobb körülmények közt rögzített felvétel sem képes megidézni…