Főkép

Szintén nagy adósságomat törlesztem most, amikor a tavalyi év egyik legnagyobb játékmegjelenésnek hivatalos soundtrackjéről írok, főleg, mivel ez a játék a 30 éves múltra visszatekintő japán Final Fantasy széria legutóbbi (és valószínűleg jó ideig valóban utolsó) része. Ez a JRPG-sorozat az én kamaszkoromat alapvetően határozta meg, a hatodik-hetedik-nyolcadik-kilencedik rész (főleg a `99-ben megjelent Final Fantasy VIII) mind korszakos kedvencem, egyszerűen tökéletesek, a karaktereik a mai napig a popkultúra részeit képezik és személyes vonatkozásban tényleg egész mostanáig velem maradtak.

 

Tavaly pedig még abban a szerencsében is részesülhettem, hogy a Digic Pictures soraiban a XV. epizód reklámjának és egészestés tie-in filmjének (Kingsglaive) elkészítésében is részt vehettem – ezzel egy álom vált valóra, még akkor is, ha a játék maga nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Ha valakinek minden háttértudást nélkül kellene elmagyaráznom a Final Fantasy-t, akkor talán úgy próbálnám megközelíteni, hogy olyan, mintha az alap fantasy elemeket némi steampunkkal és technokrata sci-fivel próbálnánk vegyíteni, és így kapnánk egy, a japán animék világa által átitatott, nagyon karakterközpontú és szerethető világot, ami bár játékonként különbözik (vagyis nincs átfedés se karakterekben, se helyszínekben, de még a konkrét világ is más), mégis vannak visszatérő elemei.


Az egyik ilyen visszatérő elem természetesen a zene, ami már a legkorábbi, még sima, illetve Super Nintendóra megjelent részek esetében is elképesztően minőségi volt: a Final Fantasy házi zeneszerzője, Nobou Uematsu, egy zseni, aki olyan felejthetetlen dallamokat hozott létre, amik a mai napig részei a franchise zenei palettájának (a győzelmi zene, a chocobo nevű sárga madarak témái, vagy a széria főtémája). Elég annyi, hogy a fickó a 16 bites Super Nintendóra megjelent Final Fantasy VI egyik jelenetéhez egy valódi operarészletet komponált, ami a gép rettenetesen limitált zenei képességei ellenére is a mai napig tökéletes (komolyan, keressen rá mindenki az „Aria di Mezzo Carattere” című trackre, elképesztő).

 

Uematsu viszont egy ideje már visszavonult a komponálástól, és a stafétát tőle egy hölgy, Yoko Shimomura vette át, aki egy másik híres Square franchise (a játékot készítő legendás japán cég) a Kingdom Hearts zenéit szerezte korábban. A minőség ennek ellenére (vagy épp emiatt) viszont mit sem változott - a FFXV zenéje ugyanolyan nagy ívű, klasszikus zenei igényű, változatos és sokszínű, mint az elődeié. Az olyan tételek pedig, mint a „Nox Divina”, az „Omnus Lacrima”, az „Apocalypsis Aquarius” és a „Somnus Ultima” már ugyanúgy a kánon részét képezik (kis túlzással), mint mondjuk a „One-Winged Angel”, az „Eyes On Me” vagy a „Suteki Da Ne”.

 


Már a címek alapján is kiderülhetett, hogy egyáltalán nem sima aláfestő zenére vagy valami alibi prüntyögésre kell számítani, ha az ember Final Fantasy OST-ket hallgat. Ezek a dalok alapossággal és rettentő igényességgel megírt komolyzenei tételek, néha elektronikus hangszerekkel, kórussal, vagy más zenei elemek behozásával színesítve. Minden tétel egy külön kis sztorit mesél el, és bár elsőre befogadhatatlannak tűnhet (több mint ötórányi zenéről beszélünk most), kétségtelen, hogy érdemes rászánni az időt, nemcsak a játék- vagy Final Fantasy-rajongóknak, hanem bárkinek, akihez közel áll a japán animék vagy RPG-k világa, vagy szimplán csak azoknak, akik szeretnének egy modern, nagyon igényes és változatos klasszikus zenei albumot hallani, ami egy legendás japán játéksorozat végső epizódjához készült. Ez a fantázia itt, most úgy tűnik, tényleg véget ér, erre még az OST utolsó tétele is utal, de bárhogy is legyen, hatalmas örökséget hagy maga után, mind a videojátékok, mind az ezekhez készült zenei albumok történetében.