Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 109.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Dirtmusic: Bu Bir Ruya (CD)

 

A tavalyi év általam látott egyik legemlékezetesebb koncertjét a BaBa ZuLa adta a Várkert Bazárban. Egyszerre volt elszállós és politikus, felszabadító és elgondolkodtató. Mivel a Glitterbeat 2018-as első kiadványán Murat Ertel (a BaBa ZuLa saz varázslója) egyenrangú tagként működött közre, abban teljesen biztos voltam, hogy a Dirtmusic zenéje legalább nyomokban hasonlítani fog a Baba ZuLa muzsikájára. Az ő játéka, az általa használt hangszerek egyedi hangja számomra megadta az alaphangulatot, és egy pillanatig sem foglalkoztatott, hogy a másik két muzsikusnak milyen előélete, mekkora hírneve van.

 

Miként nem befolyásoltak az együttes korábbi albumai sem, lévén nem hallottam őket, és így lemaradtam a tuareg, illetve a Mali zenét felhasználó, a bluest és az elektronikus effekteket egyaránt magába olvasztó előzményekről. Természetesen Hugo Race és Chris Eckman neve nem ismeretlen számomra, de csak amit cikkekben, itt-ott olvastam róluk. A szövegekről jut eszembe: az angolul tudók előnyben vannak a többiekhez képest, mert a dalszövegek fontos részét képezik a produkciónak, mondanivalójuk, üzenetük van.

 

Kellő nyelvtudás hiányában marad a zene, ami elsőre nyugis lazulásnak tűnik, de a figyelmes hallgatóban hamar tudatosul, mennyire sűrű közegbe téved. Az Ümit Adakale által kezelt ütőhangszerek (darbuka, davul, bendir) biztosította, önmagukba forduló ritmusok nem csak stabilitást eredményeznek, hanem olyan alapot, amire nyugodtan pakolhatók a szövegek, az elektromos gitár, a saz, a többi hangszer, és mindazon elektronikus effektek, amikkel dúsítják ezt a muzsikát. Kedvenceim közé tartozik az albumnyitó „Bi De Sen Söyle”, mert rögtön bemutatja, mennyire fontos a saz jelenléte: keleti hangulatot eredményez, amit törökként azonosítok. Alaposan rácsodálkoztam Gaye Su Akyol vendégéneklésére, mert amit a „Love is a Foreign Country” című számban művel, az egészen más, mint amit a szólólemezén, vagy a Szigetes koncerten hallottam tőle. Az album csúcspontja egyértelműen a címadó és egyúttal utolsó szám (Bu Bir Ruya), amely egy álmot jelképez, tele zajtöredékekkel, effektekkel, hangfoszlányokkal (károgás, stb.) – igazából ez csak ráerősít az addigi hangulatra. Révülünk, másállapotba kerülünk, abból a célból, hogy másként tekintsünk a világra, a menekültekre, a politikára, a határokra, az emberekre. A Dirtmusic úgy vegyíti nyugat és kelet zenéjét az ötödik albumán, hogy az kicsit elszállós, kicsit kísérletezős, kicsit alter lesz, egyszóval olyan izgalmas újdonság formálódik belőle, amit szívesen megnéznék élőben.

 

Kinek ajánlom: elszállós világzene, rockból, bluesból, alterből és ki tudja még miből összegyúrva – elsősorban az újdonságok iránt érdeklődőknek.

2018-ban megjelent album (Glitterbeat Records).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/DIRTMUSICBAND/

 

 

 

 

Kapela Maliszow: Wiejski Dżez (CD)

 

Az előző héten Martha Mavroidi lemeze kapcsán azt írtam, hogy ha nem akarjuk a népzenét kriptába vagy múzeumi üvegvitrinbe zárni, akkor muszáj túllépni a hagyományokon, a tíz-ötven-százéves felvételek adott pillanatot őrző dokumentumain, és vagy így, vagy úgy, de életet kell lehelni, napjaink emberéhez közelebb kell hozni a népzenét. Azt egy pillanatig sem állítom, hogy ez könnyű feladat, de ha valakinek tényleg fontos szülei, nagyszülei zenei hagyatéka, szülőföldjének kultúrája, és szeretne tenni valamit a globalizáció mindent egységesítő hatása ellen, akkor nincs más út, mint aktualizálni a népzenét.

 

A lengyel Kapela Maliszow trió 2016-ban fellépett a Budapest Ritmon, és akkor azt írtam, hogy a velük kapcsolatos végleges véleményem kialakításához muszáj lesz meghallgatnom a következő lemezüket. Erre most került sor, és az első pár meghallgatás után azt mondom, érdemes volt várnom a Wiejski Dżez (Vidéki jazz) albumra, mert ez gyönyörű példa arra, hogy mivé változhat értő kezekben a népzene.

 

Szerkesztőségünkben az első pár szám után feltették a kérdést: mióta hallgatok világzene gyanánt népzenét. A válasz persze az volt, hogy hallgassátok figyelmesebben, ez több annál. Legalábbis amit Kacper Malisz művel a hegedűjén, ahogyan maga mögött hagyja az eredeti dallamot improvizáció közben, az messze túlmutat bármely falusi mulatságon elvárt hangszertudástól. Ez érvényes a teljes lemezre, vagyis veszik Lengyelország délkeleti részének zenéjét, és frissítik, egyrészt a környező népek hatásaival, másrészt a zenéjük fontos része az improvizáció, ennek érdekében időnként még az éneket is mellőzik. Amit részben sajnálok, mert Zuzanna Maliszów hangját bármeddig elhallgatnám, pedig még csak tizenhat(?) éves. A teljesség kedvéért megemlítem az édesapjukat, a trió harmadik tagját, Jan Maliszt, aki szintén énekel, valamint csellón és harmonikán játszik.

 

A végeredmény egy közel tökéletes album, ami őrzi a népzenét, de úgy adja elő, hogy az tényleg 21. századi. Miközben tág teret enged az improvizációnak (anélkül, hogy öncélúvá, puszta magamutogatássá válna), olyan energia árad belőle, ami nem csak táncra csábít (mazurka is van a számok között), hanem bizonyítja, a hagyományok nem üres frázisok, hanem emlékeztetők, amelyek segítenek nekünk abban, hogy miként élhetjük teljesebben az életünket.

 

Kinek ajánlom: Kárpátokmenti dallamok rengeteg improvizációval, főként azoknak, akik a világzenében a népzene részeket szeretik.

2017-ben megjelent album (Unzipped Fly Records,)

Az együttes weboldala: http://kapelamaliszow.com/en/

 

 

 

Lost Bayou Ramblers: Kalenda (CD)

 

Aki rendszeresen olvassa a rovatot, az tudja, hogy zenei téren kis túlzással mindenevő vagyok, de vannak kedvenceim, amelyeket jobban szeretek a többinél. Ilyen az itáliai pizzica/tarantella, a cumbia, a mariachi zenekarok – és a cajun/zydeco páros. Ez utóbbi Luisana déli részéről származik, köszönhetően a Kanadából betelepült francia telepeseknek, a Haiti szigetéről érkező kreoloknak, a hegedűnek és a harmonikának. Ez persze iszonyatosan rövid leírása egy hosszú folyamatnak, de a lényeg, miszerint igazi multi-kulti muzsika jött létre, az benne van. A lényeg, hogy szeretem, és megörültem, amikor felfedeztem ezt a lemezt.

 

Ami nagyon fura muzsikát rejt, gyakorlatilag az együttes a hagyományos cajunt gondolja tovább, modernizálja, terelgeti új utakra, nyilvánvalóan ők sem megőrizésben, hanem életben tartásban látják a jövőt. Saját magukat rendkívül progresszívnek mondják, ami alatt az értik, hogy a zenekar zenéje a cajun hagyományokban gyökerezik, de újradefiniálják a műfaj elvárásait és nem foglalkoznak a kulturális előítéletekkel. Ettől mondjuk nem lettem sokkal okosabb, csak felkészültem arra, hogy a megszokottnál sokkal furcsább szerzeményeket hallok majd – és ez így is lett.

 

Ott van például rögtön az albumzáró instrumentális tétel (Aloha Golden Meadow), ami nemes egyszerűséggel steel gitáron eljátszott Hawaii gitárdallam, némi pszichedelia társaságában. Egyfajta álomszerűségben feloldódik mindaz, ami addig történt, és a hozzá készített videó (lásd a második klipet) sem teszi egyszerűbbé az értelmezést, leszámítva azt, hogy az ufók hozták el Cajunföldre a harmonikát. A címadó szerzemény a leghosszabb a lemezen, és jól példázza, mit értenek progresszivitás alatt a Lost Bayou Ramblers tagjai. Az alap valóban hagyományos cajun, amit csak erősít Louis Michot francia nyelvű éneke, no meg a tánczene ritmusa, lüktetése. Viszont helyenként annyira átváltanak kísérletezésbe és pszichedeliába, hogy hamarjában azt sem tudtam hol vagyok, világzenében vagy brit undergroundban (és ezt az érzést csak fokozza a levezetésként hozzácsapott másfél percnyi mocsárhang). Értelmezésként elképzelhető, hogy a mocsárból sikeresen kiásták ennek a zenének a gyökerét, és közben olyan mélységig jutottak, ahol már csak a tudatalatti képes tájékozódni. Ehhez képest az első szám (Sabine Turnaround) egy hamisítatlan, eredeti cajun, hegedűvel, harmonikával, francia szöveggel. Elsőre fura, de mindenképpen újító szellemű lemez (nem csoda, hogy Grammy-díjra is jelölték), ami egyszerre tartalmaz évszázados megoldásokat, és progresszív kísérletezést.

 

Kinek ajánlom: cajun és zydeco kedvelőknek kötelező.

A 2017-ben megjelent album (Lost Bayou Records).

Az együttes weboldala: https://lostbayouramblers.com/