Három óriásplakát Ebbing határában (film)

Nem akarok egy poént sem lelőni, ezért nem sorolom fel őket, de ha mégis vázolni akarnám a Három óriásplakát Ebbing határában történetének gerincét, egy végtelenül tragikus, szomorú történet rajzolódna ki belőle, ami tele van erőszakkal és az emberi természet nem túl pozitív oldalainak megnyilvánulásával. Viszont különös módon ez mégis nagyon félrevezetne Martin McDonagh filmjével kapcsolatban.

Az alapszituáció szerint az Ebbingben élő Mildred megerőszakolt és meggyilkolt lányának ügyét a rendőrség anélkül zárta le, hogy megtalálta volna a tettest. Bár ezt bizonyítékok hiányában tették, Mildred úgy gondolja, nemtörődömség miatt ejtették az ügyet, ezért igen látványos eszközzel emlékezteti őket arra, hogy még adósok az igazságszolgáltatással: a kisváros határán álló három használaton kívüli hirdetőtáblára meglehetősen provokatív, célzott üzenetet helyeztet ki. A rendőrök természetesen vérszemet kapnak, a lakosságnak markáns véleménye van erről a lépésről. Az egyébként nem szívbajos, udvariassági formulákkal nem sokat vesződő nő személyes hadjáratából egyfajta kisvárosi háború kerekedik, ami egyre több és több embert kezd érinteni mind szakmailag, mind személyesen.

Hiába a megrázó kiindulópont, a kemény témák felvetése, a film képes úgy eljuttatni az üzenetet, hogy nem helyez ólomsúlyokat a néző vállára – sőt, szórakoztat. Azt hiszem, ez lehet az oka, miért nyert e sorok írásáig 68 díjat, köztük négy Golden Globe-ot, és hogy miért születnek sorra róla a méltató vélemények. Valóban nagyszerű, nem technikai, hanem történetmesélési eszközökkel dolgozik: egy ilyen sztorit a legkézenfekvőbben sötét tónusokkal, hosszú, kitartott, drámai csöndekkel, súlyos pillantásokkal szokás elmesélni, ám a Három óriásplakát nem ezt az utat követi. Rengeteg fekete humort, szellemes párbeszédeket és nem kevés abszurdumot használ, de legalább ennyi kijózanító, perzselő mondatot is. Ezeket váltogatva ringat egy nagyon kellemes ritmusba, és olyan jeleneteket teremt, hogy az ember képes teljesen belefeledkezni az élménybe.

A libikókázás mély és könnyed, realista és abszurd között a film minden elemébe beissza magát. A szereplők több, mint esendők, közvetlen felelősei számtalan rossz cselekedetnek, mégis nagyon szép és emberi dolgokat tudnak tenni, és mindannyian többek lesznek a stáblista megjelenésekor, mint a nyitójelenetkor voltak. A cselekmény a módszeres bosszúhadjáratok láncolatából feloldozások sorozatába fejlődik. A tér szűk (egyetlen kisváros három-négy főbb és vagy kettő kisebb helyszínén játszódik), és ez ugyan nem ellentmondás, a trendekkel mégis szembe megy, hogy olyan dinamikája van, amilyenért sok blockbuster csak eseng.

Muszáj pár szót szólni a színészekről is: a legfényesebben Frances McDormand ragyog, és ez így van jól, hiszen főszerepet, egy nagyon markáns, jól körülrajzolható karaktert kellett kidolgoznia, és ebben nagyszerű munkát végzett, viszont Sam Rockwellt és Woody Harrelsont sem véletlenül halmozzák el díjakkal és jelölésekkel.

Valahogy azt érzem, túlzás lenne azt írnom, hogy bárkinek ajánlanom a filmet, mégis arra buzdítok mindenkit, hogy próbálkozzon meg vele. Nagyon ritka az olyan alkotás, aminek ilyen jó az arányérzéke, ami a humora ellenére nem vált azonnal vígjátékba, hanem megmarad az eredeti szándékánál, és ami különösebb sokkolás és hatásvadászat nélkül képes maximálisan bevonni.