Főkép

A sorozat befejező kötete kicsit késve érkezett meg hozzám, ez azonban nem változtatott azon, amilyen lelkesedéssel kézbe kaptam. Jóllehet először még alkudoztam magammal, hogy az aktuálisan olvasott könyvemet félreteszem, de mivel épp a Szellemvárost forgattam, és Dan Wellst félretenni Dan Wellsért nem tűnt elfogadható indoknak, kivárta a sorát.

 

John betöltötte a tizennyolcadik évét, és magányosabb, mint valaha. A következő megálló is csak egy újabb kisváros, ahol lehet, de az is lehet, hogy nem, tanyázik egy sorvadt. Talán mert magányos, és mert hiányzik az otthon, amit már évekkel korábban elhagyott, betéved egy temetésre. A tapasztalata és a rutinja, no meg némileg az elárvultsága biztosít számára egy helyet a személyzetben, fedelet a feje fölé. Nincs idő a pihenésre, már az első napján egy ismeretlen férfi vízbe akarja folyatni, és ez meggyőzi arról, jó nyomon jár.

 

Annyi ismerős és egyszersmind ismeretlen pont volt a könyvben! Némileg otthonosnak éreztem, hogy John újra egy temetkezési vállalkozásban dolgozik, ismét gyakorolhatja a balzsamozást, s csaknem olyan, mintha otthon lenne. És tulajdonképpen erről is van szó, legalábbis abban az értelemben, hogy visszatér a gyökereihez. Ennek ellenére nem áll rendelkezésére a világ összes ideje, attól tart, az FBI szorgos hangyaként a nyomában van, szóval paranoiásabb, mint valaha. Ami, ha őszinték akarunk lenni, hasznos tulajdonság, többször mentette meg az életét, mint az ügynökök valaha is fogják, akik ha elkapják, egyértelműen börtönbe zárják. Nem szép kilátás.

 

A történet Wellsre jellemzően egyszerre könnyed, sziporkázó és részletes. John semmit sem bíz a véletlenre, próbál elvarrni minél több szálat. Szociális kapcsolatok tekintetében kissé rozsdás természete ellenére valahogy mégis megtalálja a megfelelő szavakat, de az ő erőssége a gondolkodás és mozaikok összerakása. Laza iróniával tekint magára, a helyzetére, és fogalma sincs arról, mit hoz a jövő. Méla tekingetéséből aztán igen hamar magához tér, ugyanis mikor végre felgyorsulnak a dolgok, egyenesen el is durvulnak. Elvégre minek húzni az időt?!

 

Az utolsó három rész, vagy ha úgy tetszik, a második trilógia esetében a borító egységes képet mutat. Első blikkre talán nem tűnik annak, de mindhárom esetében jól kivehető az elmosódott halálfej motívum, ami szörnyre és nem emberre emlékeztető – elvégre akikre vadásznak, nem emberek. Szerettem ezt a fajta összképet, ami kapcsolatot teremt már a külsőségek között is. A fordításra ezúttal sem lehet panasz, könnyen olvasható, gördülékeny könyv, aminek megint pikk-pakk a végére értem.

 

Az igen rövid, 244 oldalas regény némileg kiszámíthatónak tűnt, s mégis, a vége szépen meglepett! Sokat gondolkodtam rajta, hogyan kellene lezárni a szériát, és mivel menetközben jó pár dologra magamtól rájöttem, azt gondoltam, meg is találtam a megfelelő megoldást. Nos, kiderült, tévedtem. Talán mert Dexter, a kedves sorozatgyilkosokat gyilkoló sorozatgyilkos járt az eszemben, kicsit máshogy képzeltem, de Wells 19-re húzott lapot és bejött. Imádtam, pont ezért tagadhatatlanul rosszul esik, amiért elérkezett a búcsú ideje, ez ellen azonban semmit nem tehetek. Legfeljebb újra kezdem az egészet elölről…