Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

WagakkiBand: Shikisai (CD)

 

Az egyik kedvenc japán együttesem harmadik lemeze még a 2017-es év elején jelent meg, és ugyanolyan kíváncsisággal hallgattam, mint a korábbiakat. Miként az előzetes kérdéseim is hasonlóak voltak, mint egy évvel korábban. Vajon hasonló színvonalú számokat írtak mint tavaly? Maradnak a jól bevált rock/folk/metal stílusnál, vagy új irányt tűznek ki maguknak? Ez utóbbi felvetésre a választ már az első videoklip megadta, hála az égnek maradtak a bevált formulánál.

 

Én pontosan ezért szeretem őket, ahogyan ötvözik a metalt és a japán népzenét, pontosabban fogalmazva a metal és hagyományos japán népi hangszereket (koto, sakuhacsi, samiszen, vadaiko) felhasználva komponálnak zenék, az elbűvölő és magával ragadó. Suzuhana Yuko hangja pedig szimplán gyönyörű. A lemez keverése meggyőző, mind a nyolc muzsikus jól hallható, amit azért nem lehetett egyszerű elérni, lévén időnként kifejezetten összetett zenét játszanak. A 71 perces játékidő pont annyira sok, hogy többszöri meghallgatást igényel a lemez, mi több, javasolt több részletre bontani az ismerkedést, mert elsőre túl tömény, és nem fedi fel a kincseit. Az albumon hallható számok egy része korábban már megjelent különböző helyeken (film, anime, sportrendezvény), szóval senki ne csodálkozzon, ha ismerős dallamokkal találkozik („Valkyrie”, „Strong Fate”, „Mi-Ra-I” és a „Kishikaisei”), ez csupán azt bizonyítja, hogy lassan de biztosan befutnak, nevet szereznek maguknak.

 

Szokás szerint bajban vagyok, amikor kedvenceket kell megneveznem, mert igazán kiugró „sláger” szerintem ezúttal nincs a lemezen, viszont a színvonal egyenletes, töltelék számot sem tudok megnevezni. A „Moon Shine” azért említést érdemel, mert talán ez a legnyugatibb nóta a CD-n, és érdekes, ahogyan a kezdésnél minden hangszer ugyanazt a dallamot játssza. A ballada (Okinotayuu) áradó érzelmei miatt tetszik, no meg a hozzá készített videó miatt (lásd lentebb). Harmadikként a „heavy life”-t választom, mert ebben is nagyon jól megfigyelhető, miként keverik a nyugati és a japán hangszereket, hogyan formálódik ebből mégis egy jellegzetesen japán muzsika, és miként tesz mindenki hozzá valamit a nagy egészhez.

 

A Shikisai album bizonyság arra, hogy Wagakki Band tagjai még mindig remek muzsikusok és jó zeneszerzők, a zenéjük pedig egyelőre utánozhatatlan.

 

Kinek ajánlom: japán folk és rock/metal keresztezése olyan zenét eredményez, amit nem csak a japán-, hanem a metalkedvelők is szeretni fognak.

2017-ban megjelent album (Avex)

Az együttes weboldala: http://wagakkiband.jp/

 

 

 

Criolo: Espiral de Ilusão (CD)

 

Amikor első ízben hallottam erről a lemezről, nem tagadom kétkedően felvontam a szemöldököm. No nem mintha alaposabban ismertem volna a korábbi lemezeit a São Pauloban született énekesnek, csak alapban furcsának tűnt ez a párosítás: szamba és rap. Valamiért cseppet sem gondoltam vegyíthetőnek a kettőt. Persze született brazilként Criolo (polgári nevén Kleber Cavalcante Gomes) egészen másként viszonyul a szambához, valahogy úgy, ahogy mi magyarok mondjuk a csárdáshoz ötven évvel korábban. Olyan zeneként tartja számon, amit gyerekkora óta hallgat, amit édesanyja a konyhában énekelt – vagyis kis túlzással az anyatejjel együtt szívta magába, és amit a brazilok mai napig nemzeti muzsikaként szeretnek.

 

Oké, de hogy jön ide a rap? – merülhet fel a kérdés. Szerintem csak részlegesen van jelen, főként a szövegek révén, amelyek helyenként továbbra is társadalomkritikus-politikus tartalmúak. Előadásmódját tekintve viszont erre a lemezre inkább a hagyományos szamba éneklés jellemző, mintsem a raphez társított ritmusos kántálás. Itt sietek azonmód megjegyezni, hogy Criolonak kellemes, már-már bársonyos hangja van, amely tökéletesen illik ehhez az egzotikusan hullámzó muzsikához. Egyedül az albumzáró „Cria de Favela” számban közeledünk valamennyire a hagyományos rappeléshez.

 

Egyfelől adott egy jó torkú énekes, aki értelmes mondanivalót oszt meg a hallgatóval, s nem utolsó sorban sikerült mellé egy remek szamba együttest keríteni. Egyetértek azokkal, akik szerint a hangzás olyan, mintha valamelyik klasszikus szamba lemezt hallanánk, az ütőhangszeres szekció egyenesen fenomenális, de legalább ennyire dicséretes Gian Correa gitározása, valamint a férfi és a női kórus, no meg a fúvósok. A rövid (csupán 38 perc) játékidő minden perce tele van energiával, mozgással, komolyan mondom a zene hatására felidéződtek bennem a hajdanvolt tánciskolai tanulmányaim, csípő ring, láb mozdul. Kedvenceim közé tartozik a „Menino Mimado” letisztultsága okán, a „Hora da Decisão” a női kórus miatt, a „Filha Do Maneco” pedig lüktetése és érzelmessége okán.

 

Az Espiral de Ilusão portugáltudás nélkül is élvezetes szamba album, egyszerre tisztelgés a múlt, és nyitás a jövő felé. Úgy gondolom, amíg a brazilok így nyúlnak a szambához, cseppet sem kell félni attól, hogy ez a zene eltűnik az életünkből.

 

Kinek ajánlom: latinzene kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (Oloko Records/Sterns)

A projekt weboldala: http://criolo.net/espiral/international/

 

 

 

Boogàt: San Cristóbal Baile Inn (CD)

 

Modern, városi, latin muzsika – mindez egyben. Mondanom sem kell, amikor ezt a definíciót megláttam, azonnal kíváncsi lettem erre a zenére. Amikor kiderült, hogy az előadó Kanadában Juno- és Félix-díjat nyert, érdeklődésem csak fokozódott, így amikor lehetőségem nyílt az októberben megjelent harmadik albumát meghallgatni, egy pillanatig sem haboztam.

 

A lemeznek történte van – oké, tudom, minden zenének van ilyen –, mexikói-paraguayi szülők gyerekeként Boogát felnőtt fejjel úgy döntött, hogy családostól Mexikóba költözik és felfedezi a gyökereit. Egy év után aztán visszaköltözött Kanadába, mert ugyan szerette az ottani életet, az új barátokat, a családja miatt fontosabbnak tartotta a biztonságot. Az itt szerzett tapasztalatok, a helyi zenészekkel történt együttműködés, valamint zenei élmények köszönnek vissza a zenében, és természetesen a szövegekben, hiszen mégiscsak egy olyan muzsikusról van szó, aki a hip-hop elemeket kever latin stílusokkal, például cumbiával és reggaetonnal, és persze végig rappel.

 

Az első három szerzemény kifejezetten ütős lett, ami érthető, elvégre mindegyik megjelent már előzetesen kislemezen. Ezek közül legjobban a tequiláról szóló „Mezcalero Feliz” tetszik (ehhez videó is készül, lásd lentebb), bár a reggaeton elemekre épülő „Sabes muy bien” sem rossz, miként a mexikói dallamokat idéző „Viajar contigo” is bájos. Cumbiából akad pár a lemezen, de az utolsó, a Mexikótól búcsúzó dal (Au revoir Mexico) mindent visz. Egyedüliként ennek nyelve nem spanyol, hanem francia, és egyszerre van jelen benne a szomorúság és a vidámság. Egyébként úgy éreztem, a kettőség végig megtalálható a lemezen, mert Boogát egyszerre látja, láttatja Mexikó jó és rossz oldalát.

 

Aki egy pillanatig sem akar a szöveggel bajlódni, az örvendezhet, mivel a San Cristóbal Baile Inn az elejétől a végéig táncolható, táncra késztető muzsikát tartalmaz, nyilvánvaló mexikói hatásokkal.

 

Kinek ajánlom: rappeléssel megbolondított modern latin zene a táncolható fajtából.

A 2017-ben megjelent album (Maisonnette).

Az együttes weboldala: http://www.boogat.com/