Főkép

Neil Gaiman első gyerekeknek szánt könyve volt a Coraline, még 2002-ben. Az igényes, keményfedeles, Dave McKean eredeti illusztrációit tartalmazó első magyar kiadás a mozifilm érkezéséhez igazítva került a boltokba. Az eltelt évek alatt bizonyára sokan szerették volna elolvasni (ha nem tették meg korábban), de nem nagyon lehetett beszerezni, így igazán örvendetes, hogy az Agave idén újra kiadta. Igaz, hogy a borító már nem keményfedeles, viszont sokkal modernebb, és az illusztrációk maradtak, szóval semmi okunk a panaszra.

 

„A beköltözésük utáni nap Coraline felfedezőútra indult. Felderítette a kertet. Jókora kertnek bizonyult: leghátul volt egy régi teniszpálya, de a házban senki sem teniszezett, úgyhogy a pálya körüli kerítés kilyukadt, a háló meg teljesen elrohadt; volt egy elhagyatott rózsakert, benne légypiszokkal borított, kornyadozó rózsabokrokkal; volt egy csupa-csupa kő sziklakert; volt egy boszorkánykör szortyogó, barna kalapos gombákból, amelyek dögletesen bűzlöttek, ha az ember rájuk lépett.
És volt még egy kút is. Aznap, amikor Coraline-ék beköltöztek, Spink kisasszony és Forcible kisasszony külön felhívták Coraline figyelmét arra, milyen veszélyes az a kút, és a lelkére kötötték, hogy nagy ívben kerülje el. Így aztán Coraline elindult megkeresni a kutat, hogy tudja, hol is van, és aztán nagy ívben el tudja kerülni. A harmadik napon találta meg egy elvadult réten a teniszpálya mellett, egy facsoport mögött: az alacsony téglahengert jószerével elnyelte a magasra nőtt gaz. A kút száját deszkákkal takarták le, nehogy valaki beleessen. Az egyik deszkán volt egy lyuk, s Coraline egy egész álló délután kavicsot és makkot dobált bele, majd várt, számolva, mikor hallja meg a pluttyot, ahogyan a kavicsok és makkok messze lenn a vízbe csobbannak.
Kutatóútján Coraline állatokat is keresett. Talált is egy sündisznót, egy kígyóbőrt (kígyót nem), egy követ, amely békára hasonlított, és egy békát, amely egy kőre. Találkozott egy dölyfös fekete macskával is, aki falakra és fatörzsekre kuporodva szemmel tartotta őt, de elillant, ahányszor Coraline odament volna hozzá, hogy játsszon vele. Így töltötte az első két hetet a házban: a kert és a terep felderítésével.”

 

Coraline nem rég költözött családjával egy régesrégi ház egyik lakásába. A szünidő napjait az időjárástól függően hol a ház és a környék felfedezésével, hol unatkozással tölti. Szülei rém elfoglaltak, leköti őket a munkájuk, a többi lakó meg (két idős néni, akik egykoron színésznők voltak, meg egy makkant öregúr, aki azt állítja, hogy egércirkuszt nevelget tetőtéri lakásában, amit viszont még senki nem látott) arra sem veszi a fáradságot, hogy meghallja, ha Coraline jelzi, hogy rosszul ejtik a nevét, ő nem Caroline. Magyarán valahogy senki nem figyel a kislányra.

 

Pontosabban… egy nap a vendégszobában lévő ajtó, ami mögött alapból téglafal van, kitárulva egy sötét folyosóra nyílik. Abba a lakásba, ahol elvileg senki nem lakik, ám Coraline mégiscsak találkozik ott két emberrel: másik anyjával és másik apjával. Akik szakasztott úgy néznek ki, mint rendes szülei, s első ránézésre csupán két fontos dologban különböznek tőlük:
1. lesik lányuk minden kívánságát, finomakat főznek neki, csudás játékokkal halmozzák el, és még akár békás gumicsizmát is vesznek neki, ha azt kér,
2. a szemük helyén gomb van…
És azt mondják, örökre ott maradhat velük, élhetnek boldog családként, csupán Coraline szemére is gombot kell varrni, de nem fog fájni…
 
Amikor aztán egyértelművé válik, hogy Coraline nem akar velük maradni, másik anyja elrabolja a valódi szüleit, és a kislányra vár a lehetetlennek tűnő feladat, hogy kiszabadítsa őket. És ezzel rémálom-szerű versenyfutás veszi kezdetét, melyben apránként lehull a lepel minden káprázatról… Csótányok, patkányok, sötét kamrák és pincék, szellemek, szörnnyé váló szülők, és még sorolhatnám…
 
A Coraline, bármily’ rövid kisregény is, rém félelmetes. Gaiman szépen összegyűjtötte a gyermekkori félelmeket, és egyszerű, ám hatásos nyelvezetű, izgalmas történetet kerekített belőlük. Olyan sztorit, ami egyébként nagyon hasonlít a 2005-ös, Tükörálarc című filmre, aminek forgatókönyvét McKeannel írták. Olyan mesét, ami annyira idegborzoló és beteges (McKean szürreális rajzaival egyetemben), hogy elsőre nem is tűnik gyereknek valónak. De végül is igazolja a könyv eleji G.K. Chesterton idézetet: „A tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le lehet győzni.”
 
Nyilvánvaló, hogy ez nem egy Walt Disney produkció, még a vége sem színtiszta happy end, ám biztos vagyok benne, hogy az értelmesebb gyerekek érteni fogják, miről van szó. Annál is inkább, mivel Gaiman olyan letisztult, ám ha kell, mégis játékos módon fogalmaz, hogy bárki megértheti. Nem is kérdéses, hogy a felnőtt olvasók is értékelni fogják. A moziverzió harsányabb, humorosabb, pörgősebb lett. Az a Henry Selick rendezte, aki a Karácsonyi lidércnyomás-t is, a stílus, a stop-motion technika is azonos, meg ugye a sztori eleve rokona az említett animációs klasszikusnak (és a Tim Burton-féle Halott menyasszony-nak). Nagyon szórakoztató, ez azonban olyan jelző, ami a könyvre nem illik. A Coraline egyszerre elvont és természetes stílusban ábrázolt szembenézés egy rakás félelmetes dologgal, csupa olyasmivel, amit így vagy úgy alighanem mindenki átél gyerekként, és ilyen formában nem vidám – de a vége katartikus.