Főkép

Az Északi fény (régebben: Az Úr Sötét Anyagai) trilógia befejező kötete vaskosabb, mint az első két rész, és ez nem csak a terjedelemre igaz.

 

Már a második részről azt írtam, hogy nehéz róla spoilerezés nélkül bármit mondani, a harmadik kötetről meg végképp. De a fülszöveg is elárulja, így én sem hallgathatom el, hogy A borostyán látcsőben eljön a nagy végjáték a Teremtő és teremtményei között (bár ez sem teljesen igaz). Annyi mindenesetre bizonyos, hogy minden világot megrengető események zajlanak – ám ez csak a regény egyik része.

 

A másik része pedig két tizenéves gyerek, Lyra és Will története, akiknek olyan messzire kell menniük, ahova még élő ember nem merészkedett, és olyan döntéseket meghozniuk, amikbe felnőtt ember is beleroppanna. És Pullmannál nem úgy működik, hogy azért, mert még van hátra a könyvből száz-kétszáz oldal, arra lehet következtetni, hogy végül minden rendbe jön… Az ő történetük valahol minden emberé: mindenkié, aki megszületik, és fel kell nőnie. Mint egy beavatás, olyan az ő útjuk, és bár az olvasó közben sok mindent érezhet és gondolhat a szereplőkről, a történésekről, végül is végigjárja velük, mert egyetemes, közös élménye mindnyájunknak ez az út. Még akkor is, ha a miénk (látszólag?) nem mitologikus tájakon, legendás lények között vezet.

 

A címbéli borostyán látcső pedig egy különleges világhoz kapcsolódik, ahol a mulefák élnek. A regény ott játszódó egyes részei az egész sorozat legszebb, legderűsebb hangulatú momentumai közé tartoznak, és amennyi izgalomban és hányattatásban van részük a szereplőknek, nagyon jól esik megpihenni ezekben a ritka, áldott pillanatokban.

 

Többet nem szeretnék elmondani erről a regényről. Látom a számos olvasói véleményből, hogy a trilógia befejezése rendkívül megosztóra sikerült, nagyon sokan egészen máshogy értelmezik, mint én, és ebben épp úgy benne lehet, hogy vallásukban támadva érzik magukat, vagy hogy nincsenek olyan élettapasztalataik, amik nyomán megértenék, Pullman mit mond. De nem hiszem, hogy ez rossz. Az ilyen regények, amelyek gondolkodásra, vitára késztetik az olvasókat, visznek igazán előre. Ezek segítenek megtanulni gondolkodni, kérdéseket feltenni, és nem adni fel az örök kutatást a válaszok után.

 

Az olvasóknak viszont egész nagy része már az első kiadás idején egyetértett abban, hogy kár volt a harmadik részt más fordítóra bízni. N. Kiss Zsuzsa nevéhez számos remek fordítás fűződik, látnivalóan szerelmese a magyar nyelvnek, és imád vele játszani, és ez jó. Viszont egy trilógia harmadik részét sokszor gyökeresen más stílusban fordítani, mint ahogy az első két rész szól, nem volt jó ötlet. Arról nem is beszélve, hogy szerintem Borbás Mária fordítása közelebb áll az eredetihez, mert Pullman, bár gazdag nyelvezetet használ, érezhetően törekedett az egyszerűségre, a befogadhatóságra, ami egy ilyen összetett, szövevényes regényfolyamnál alapvető fontosságú. A jó hír az, hogy a Ciceró-féle új kiadásban alaposan átszerkesztésre került a fordítás, így jóval kevesebb benne a zökkenő az első két rész után olvasva. Azt hiszem, istenigazából csak a mulefáknál játszódó részeknél maradt meg N. Kiss Zsuzsa költőisége – azokhoz viszont illik is.

 

Azt gondolom, hogy ezt a trilógiát akkor is el kell olvasnia mindenkinek, ha nem esik neki jól, hogy Pullman sok szempontból támadja a keresztény felfogást. Meggyőződésem, hogy akinek igazi a hite, azt nem tudja megingatni. Sőt, még az is megtörténhet, hogy Pullman azon szándéka, hogy rávegye olvasóit, hogy kérdőjelezzék meg maguk körül a világot, és mindazt, amit készen kapnak, végül sokkal inkább segíti megerősödni a hitet. Meg úgy általában azt, hogy emberhez méltó, teljes életet éljünk, s ne legyünk rabszolgái semminek.