Beszámoló: Északi fény – Värttinä, Mari Boine koncert - 2017. december 18.

Különleges, ha úgy tetszik egyszeri eseménynek lehettem a szem- és fültanúja hétfő este a MüPában, ugyanis az Északi fény néven meghirdetett koncert fellépői nem egy turné részeként látogattak el Budapestre, hanem csak a mi kedvünkért hagyták ott Skandináviát. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a párosítás, de egy sört mindenképpen megérdemel, mert így nemcsak Norvégia és Finnország két fontos világzenei formációjának produkcióját élvezhettük a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de ízelítőt kaptunk abból, miként lehet a vokális hagyományokat átmenteni a XXI. századba.

 

Amikor hónapokkal korábban kiderült a koncert ténye, tudtam, hogy erre mindenképpen el kell menjek, ugyanis a Värttinä utolsó lemeze (Viena) nagyon tetszett, és már akkor felkerültek a „egyszer jó lenne látni őket élőben” listámra, köszönhetően a számokból áradó energiának, és annak a tudásnak, ahogyan előadják ezeket a számokat.

 

Kezdés előtt volt bennem némi bizonytalanság, ugyanis az épületben kis időbeli csúsztatással másik programot is rendeztek, így nehéz volt felmérni, végül mennyien vagyunk kíváncsiak a skandináv felhozatalra. Várakozás közben felfedeztem, hogy szerény léptékű merchandise pult is van, ahol könyvet, CD-ket, bakelitet és pólót árultak. Hála az isteneknek, CD-t már nem kellett vennem, mivel megvannak idehaza, illetve az idei Boine albumot (See the Woman) még nem hallottam, és mivel ezt angol nyelvű popos valaminek mondják, inkább elhalasztottam a beszerzést. Helyette pólót vettem, megelőlegezve az emlékezetes este élményét.

 

 

Aztán végre megnyílt a terem ajtaja, és némi zsibongás után nagyjából teltházat sikerült megtöltenünk. Szokás szerint vegyes összetételű közönség gyűlt össze: pár gyerek, fiatalok, középkorúak és az idősebb generáció képviseltette magát, bizonyságul arra, hogy a világzene mindenkihez szól, nincs semmilyen megkötés. A színpadot minimalista módon rendezték be, három mikrofon az énekeseknek, három hely a kísérő muzsikusoknak. Érdekes egyébként, hogy a Värttinä nemcsak ebben a felállásban turnézik, hanem szólóban is, ami alatt azt értem, hogy csak a három énekesnő szórakoztatja a nagyérdeműt.

 

Aztán lassan elhalványultak a fények, és kíváncsian vártam, több mint három évtizedes pályafutással a hátuk mögött, milyen műsorral kényeztetnek el. Egyedül azon sajnálkoztam, hogy Matti Kallio, aki a finneknél nemzeti hangszernek számító harmonikán játszik, nem lesz itt, helyette Lassi Logren hegedűs csatlakozott az együtteshez ezen az estén.

 

 

Värttinäról egyébként gondolom nem csak nekem jut eszembe egy másik finn formáció, a Tuuletar, köszönhetően a hasonlóságnak, elvégre mindketten finnek, és mindkét formáció a női énekhangra kihegyezett világzenében utazik. Persze a különbségek fontosabbak, és elsősorban nem arra gondolok, hogy a Värttinä évtizedekkel korábban, még 1983-ban alakult, hanem a hagyományok saját képre történő formálásban, és persze a hangszeres kíséret megléte is csak az egyik együttesre érvényes.

 

Egy biztos, ez a zene fiatalító erejű. Susan Aho, Mari Kaasinen és Karolina Kantelinen még mindig ugyanolyan hévvel, lendülettel énekelnek, mintha húszévesek lennének. Főleg az est második fellépőjéhez hasonlítva a Värttinä produkciója fiatal lányok vagy asszonyok énekét, perlekedését, csipkelődését, és helyenként, utalva napjainkra, rappelését idézte. Időnként úgy pergett a nyelvük, hogy azt bármelyik fekete rapper megirigyelné. Ez ugye még nem minden, maximálisan kihasználták a lehetőségeket, az eltérő, hol egymással feleselő, hol csak önmagukkal törődő szólamok, váltakozva a közös énekléssel, nem elfeledkezve a helyenként szövegmondásszerű prezentációról, vagy az áradó dallamokról, és akkor még szóba sem kerültek a rájuk jellemző rafinált ritmusok. Egyszerűen zseniális amit csinálnak.

 

Nekem legjobban az utolsó album számai tetszettek, talán mert ezeket ismertem jobban, de a koncert egyik csúcspontja vitathatatlanul a karéliai yoik, a „Raijan joiku – Raija’s Yoik” volt. Ez az a cappella előadás, amiben annyira visszanyúltak az időben, amennyire csak lehet, hátborzongatóan gyönyörűnek bizonyult. A három női hangban egyszerre volt jelen az erő, az időtlenség, és az a megfoghatatlan plusz, amitől a hallgató érzi, hogy ez bizony kivételes pillanat. És ez csak egy egyszerű üdvözlő yoik (részben ez hallható az alábbi videón)!

 

 

A közönség – hozzám hasonlóan – élvezte az előadást, tapsoltunk, kiabáltunk, és ez érezhetően visszahatatott a muzsikusokra, egyszóval igazi örömzenét hoztunk össze. Kaptunk egy ráadást, aztán véget ért a varázslat. A szünetben sort került arra, amit még nem láttam a MüPában – vagyis a dedikálásra. Meglepően sokan gondoltuk azt, hogy ezt kár lenne kihagyni, és különféle relikviákkal álltunk sorba, és persze mindenki megköszönte a koncertet a közvetlen és vidám triónak.

 

Muszáj megemlítenem a hangzást, ami egyszerűen pazarnak bizonyult, nem is emlékszem, mikor hallottam ennyire jól kevert koncertet. A hangszerek élvezhetően szóltak, de a hangsúly az énekhangokra került, amelyek tisztán, kellő erővel áradtak szerte a teremben.

 

 

Számomra érthetetlen módon páran távoztak az est második fellépője előtt, pedig Mari Boine nem sűrűn fordul elő hazánkban, az első alkalomra 2007-ben került sor a Szigeten, aztán 2008-ban a MüPa következett, azóta nem járt nálunk. Előzetesen abban reménykedtem, hogy a műsort főként azokból a lemezekből állítja össze a Norvégiában született számi énekesnő, amelyek főként népe zenei hagyományait képviselik.

 

Nem kellett csalódnom, az ifjú asszonyok után az érett nő került reflektorfénybe, a maga tudásával, bölcsességével, érzékenységével. Mari Boine a színpadon! Három muzsikus kísérte (Georg Buljo gitár, Benjamin Mork billentyűk, Aleksander Kostopoulus dob), de tulajdonképpen játszatott volna körülötte a száztagú cigányzenekar, Boine szuggesztív személyisége, színpadi jelenléte egyszerűen magához vonzza a tekintetet. A maga egyszerűségében ott állt a mikrofon mögött és énekelt. Hangjában ott volt Észak minden fenségessége, időtlensége, hatására elcsitulnak a viharok, közelebb oson az ég, már csak az északi fény hiányzott a háttérből. Hangterjedelme, előadásmódja, a hozzáadott dobolás együtt igazi sámánisztikus révületet eredményezett. Őt hallgatva gyakran behunytam a szemem, és hagytam, hogy átjárjon a zene, amihez mindenféle képek társultak.  Ülünk a sátorban, előttünk pattog a tűz; csónakban evezünk a fjord mozdulatlan vizén; szirt széléről nézzük az óceánt – teljesen mindegy mit gondolok, mert ez a zene magába szippantott, ellazított és megnyugtatott. Elvarázsolt, megérintett a pillanat misztériuma – és mindezt egy hatvanegy éves hölgynek köszönhetem, akinek még a sámándobra is alig volt szüksége, mert mindenre képes hangjával. A hangversenyterem mérete ellenére például elérte azt, hogy ugyanolyan közvetlen, meghitt hangulat legyen, mintha tényleg csak egy sátorban tartózkodnánk.

 

Persze nem csak ilyen dalokat hallottunk, hanem többek között az idén megjelent See the woman album is megidéződött, például a ráadás ráadásaként elénekelt, az unokáihoz írt „Adine & Isak - My treasures” révén. Ez sem volt rossz, de sokkal jobban élveztem a többi dalát.

 

Nagyon tetszett, hogy mind a négy énekes időnként magyar szavakat használt a számok közötti átkötő szövegekben. Mindkét koncert, amelyek azért hangulatukban alaposan eltértek egymástól, ugyanolyan figyelmet, ugyanolyan pozitív visszajelzést kapott a közönségtől. Egy dolgot sajnálok csak, mégpedig azt, hogy a MüPa ezen része alkalmatlan álló koncertek megrendezésére.

 

Köszönöm mindegyik fellépőnek az élményt, hogy a magukkal hozott Északi fénnyel, ami ebben az esetben egyértelműen melegnek és fehérnek bizonyult, szóval ezen a hideg téli estén felmelegítettek. Remélem a következő találkozásra hamarosan sor kerül.

 

Fotóalbum: UNfoto