Főkép

Elan Mastai a filmes érából érkezett elsőkönyves szerző, aki a forgatókönyvek után regényírásban is kipróbálta magát, és rögtön egészen szép sikereket ért el. A kötet elolvasása után egyrészt tökéletesen értem a sikerét, másrészt viszont megdöbbentőnek tartom, hogy megtalálta a célközönségét, ugyanis nagyon nehezen lehetne meghatározni azoknak a körét, akik biztosan ráharapnak erre a koncepcióra, illetve utána még a megvalósítás is elnyeri a tetszésüket. Én elsősorban a tudományos fantasztikum iránti érdeklődésem miatt találtam rá a könyvre, de korántsem vagyok biztos abban, hogy tősgyökeres sci-fi rajongók fognak a leginkább lelkesedni a könyvért.

 

Mert mit is lehet tudni a könyvről? Tom Barren, aki egy olyan világban él, mint amit az ’50-es években álmodtak meg (repülő autók, béke, rend és nyugalom), egyszercsak a mi jelenünk 2016-jában találja magát. Ez első ránézésre valamilyen szövevényes, időutazós történetnek tűnik, így ez alapján egy kalandos versenyfutásra számít az olvasó, mindenféle nehézséggel, meglepő (vagy éppen megszokott) fordulatokkal, amilyeneket már a számos korábbi hasonló történetben láthattunk, legyen az könyv vagy film. Ha csupán ezen volna a hangsúly, akkor ténylegesen egy kellemesen szórakoztató akció sci-fi besorolást kaphatna a regény, de pár oldal után egyértelművé válik, hogy azért nem teljesen erről van szó.

 

Az első oldalakat olvasva meglepetésként ért a humoros, önironikus stílus, és már éppen elkönyveltem volna magamban, hogy na, ez akkor egy ilyen vicces regény lesz, amikor lassan inkább kellemetlenül kezdtem érezni magam. Ugyanis a fanyar humorból hamar már csak a fanyarság marad (szerintem a könyvről szóló blurbök írói csak eddig olvasták a regényt), és sokkal inkább érzelmileg megterhelő, ami ezek után következik, mintsem könnyed szórakozás. Az az önmagát egyáltalán nem kímélő őszinteség, amelyet a nézőpont-karaktertől kapunk, amely minden kínosságával és szókimondásával egyre mélyebbre húz, bizony megfeküdheti a gyomrunkat.

 

Viszont pontosan ez a nyíltan vállalt lúzerség, ami hősünk vallomásaiból árad, teszi igazán emberközelivé a karaktert, és a fantasztikus alaphelyzet ellenére is könnyű a helyébe képzelnünk magunkat. Hiába tűnik úgy, hogy a problémák az időutazás körüli herce-hurcából származnak, valójában mintha mégsem erről volna szó. Tom élete, családja, egyéb társas viszonyai, karrierje egyik idősíkon sem makulátlanok, és Tom is tisztában van ezzel. Ahogyan felgöngyölíti az őt körülvevő titkokat, az események egymásra hatását, nemcsak a szorosan értelmezett fizikai jelenségeket próbálja újraértelmezni, hanem a saját magáról, valamint úgy általában a világról és az emberiségről való gondolkodását is gyökeresen kénytelen megváltoztatni azon események hatására, amelyeket átél.

 

A könyv ugyan sok korábban, hasonló történetekben már látott eszközzel operál, illetve szerintem akadnak benne kisebb-nagyobb tökéletlenségek, amiket elsőkönyves szerzőkre jellemző hibáknak szokás nevezni (például az itt-ott csapongó, nem teljesen átgondolt dramaturgia), mégis bizonyos szokatlan megoldásokat ugyanúgy szándékosnak is tudok feltételezni. A könyv számomra legerősebb oldala mindenképpen az az érzelmi töltet, amelyet olvasás közben kapok, és bevallom, nekem ebbe a megrázó élménybe kifejezetten jól illeszkedett az a meglehetősen furcsa történetvezetés, melyben az elsőre látszólag kevéssé fontos felvezető, illetve a különböző visszaemlékezések indokolatlanul elnyújtottnak tűntek, és maga a cselekmény mintha rémesen későn indult volna csak el. Emiatt a furcsa, aránytalannak tűnő felosztás miatt folyamatosan kételkednem kellett abban, hogy vajon miről is szól ez a könyv, vagy éppen egyáltalán mi akar lenni. De az is igaz, hogy a hosszú felvezető számomra még erősebbé tette a későbbi kitárulkozás erejét, mintha maga a narrátor is hosszan erőt kellett volna, hogy gyűjtsön, hogy ki merjen mondani bizonyos dolgokat.

 

Úgyhogy vajon kinek is szól ez a könyv? Leginkább mindenkinek, aki szeretni fogja, de ehhez bizony próbát kell tenni vele. Ajánlhatnám Nick Hornby rajongóinak, csak éppen a humor mennyisége itt hamar csökken… Vagy éppen az ’50-es évek sci-fi fantáziavilágára nosztalgiával visszatekintőknek, ha nem zavarja őket, hogy az elképzelt ideál mégsem az igazi…? Netán egyszerűen csak azoknak, akiket nem zavar a fantasztikus háttér, de szeretnek szerencsétlen, de rendkívüli önkritikával és őszinteséggel elbeszélt vallomást olvasni? Nehéz volna ennyire leegyszerűsíteni a kérdést. Leginkább talán azt tudom kiemelni, hogy aki szívesen mélázik őszinte átéléssel a világ dolgain, akkor is, ha mindez nem könnyű és sokszor kellemetlen gondolatokat is tartalmaz, az biztosan nem fog csalódni a könyvben.