Főkép

Elégedetlenkednek a Shu-Torun bányászai. Nem meglepő mindez a Birodalom fennhatósága alatt, ám a bárók végül csak a Halálcsillag pusztulása után mernek lépni – hátha a meggyengült Birodalomtól már el tudnak szakadni. Az Uralkodónak azonban fontosak a Shu-Torun ércei, elvégre építkezni folyamatosan kell, így nem engedheti meg magának a bolygó elvesztését: Darth Vadert küldi oda, hogy tegyen pontot a konfliktus végére. Vader társai ezúttal a kibernetikus Cylo és két teremtménye, Morit és Aiolin Astarte lesznek, bár nem egyértelmű, ők milyen utasításokat követnek... A kudarc azonban elfogadhatatlan, bármi áron győzni kell.

 

Utolsó előtti felvonásához érkeztünk a Darth Vader képregénysorozatnak. Elég riasztó ebbe belegondolni, hiszen nemrégiben még éppen csak elkezdtük az egészet, most pedig már a látjuk az utolsó kötet megjelenésének dátumát is (a Szukits példás gyorsasággal adta ki idén a Star Wars képregényeket, ebben szerintem sokan reménykedni se mertünk). És így a végéhez közeledve muszáj nekem is kicsit átértékelni a sorozatot – hiszen az első két kötet leginkább felvezetésként működött, most pedig már olyan érzésem van, mintha rögtön a befejezésre ugrottunk volna. De hol marad a kettő közötti átmenet?

 

Mostanra ugyanis egyértelműnek tűnik, hogy Kieron Gillen ebben a képregénysorozatban Vader pozíciójára akar koncentrálni – pontosabban arra a próbatételre, ami elé Palpatine állítja a Sötét Nagyurat. És ezt nagyon szépen vezette fel: az első kötetben rádöbbenünk, hogy a rendíthetetlen Vader talán még sem annyira megingathatatlan, mint az elsőre tűnik; a folytatásban pedig a Sith válaszcsapásait is megvalósulni látjuk. De mi marad a harmadikra? Kicsit olyan érzésem van, mintha Gillen nem tudott volna igazán sokat hozzátenni ehhez az eseménysorhoz. Érkeznek Cylo teremtményei, az Astarte-páros akár még érdekes is lehetne (az utolsó képsorok ezt remekül érzékeltették), de valami mégis hiányzik. Talán a fordulatosabb cselekmény, talán a mélyebb karakterpillanatok, talán csak sok már az érzelmileg nem túl erős akcióból, de valahogy nem tudott rám érdemi hatással lenni A shu-toruni háború története.

 

Pedig így is vannak igen emlékezetes momentumok. Kezdve rögtön a mostani négy+egy (utóbbi az éves különszám, más rajzolóval) szám egyik központi szereplőjével, Trios hercegnővel. Rajta keresztül megfigyelhetjük, hogy miként képes valaki együttműködni a Birodalommal – Trios nem különösebben „gonosz” figura (nem jobban, mint egy politikusnak és hadvezérnek lennie kell), ugyanakkor elemi érdeke, hogy Vaderrel jó viszonyt ápoljon, és kölcsönösen segítsék egymást. Morálisan akkor ő hol is helyezkedik el? Izgalmas dilemma. Rajta kívül szinte már meg sem kell említenem, de természetesen most is brillíroztak a kegyetlen droidok, no meg ezúttal jóval többet nézegettem Salvador Larroca rajzait is.

 

Bár az éves különszámra az a Leinil Yu „ugrott be”, akit már sokat dicsértem a Lázadó börtönben (és persze most is nagyon tetszettek a nem annyira fényes, inkább nyersebb, sötétebb, kétdimenziósabb képei), és hozzá képest Larroca szerintem kicsit elmarad, de azért még így is nagyon jól néz ki szinte minden oldala. Nagyszerűen eltalál bizonyos beállításokat (Vader amúgy is olyan figura, akivel kifejezetten hatásos kompozíciókat lehet alkotni), a lávás-hajós illusztrációit különösen nagy lelkesedéssel tanulmányoztam. Ezúttal pedig külön ki szeretném emelni az egyes füzetek borítóképeit is: Leinil Yu és Kaare Andrews szemet gyönyörködtető rajzai valami mesések; tökéletesen megmutatják, hogy milyen szerintem egy figyelemfelkeltő és stílusos, de nem elcsépelt borító.

 

A shu-toruni háborút talán nem fogjuk a legerősebb részek között számon tartani, de azért így sincs arról szó, hogy nem olvastam volna szívesen ezt a százhúsz oldalt. Ha kicsit csalódottabb is vagyok a kelleténél, az csak annak szól, hogy a sorozat az elejével nagyon magasra helyezte a lécet, és továbbra is nagyon bízok abban, hogy előbb-utóbb meg fogja ugrani. Még van egy kötetnyi esélye – decemberben ugyanis érkezik A játszmák vége.