Képregénysaláta: Rantanplan öröksége / Sötét kor 5. / Az eltűnt papirusz

Már megint összegyűlt pár képregény a polcomon, és mivel mostanában krónikus időhiányban szenvedek, a szokásosnál rövidebb terjedelemben írtam le a gondolataimat róluk.

Morris – Goscinny: Rantanplan öröksége

(Pesti Könyvek, fordította Meggyesi Gábor)

Emlékeim szerint ez az első alkalom, amikor a sorozat idióta kutyájának a neve címlapra került (és ahogy elnézem, egyúttal az utolsó is). A borítórajz pedig azonmód felkelti a kíváncsiságot, elvégre a kutya elképzelhetetlen a Dalton-tesók nélkül, akik ezúttal kínai sapkában, vérszomjas rosszindulattal méregetik a szemlátomást táplálkozásra készülő ebet. A kérdés már csak az, ezúttal miféle színészkedést fundáltak ki a testvérek, és mi köze van mindehhez Lucky Luke-nak?

A válasz tipikusan amerikai: adott egy hamiskártyás, aki halálos ágyán minden vagyonát a börtönkutyára hagyta, mert, mint írja, mélységesen csalódott az emberekben. Utóiratként még annyit hozzátett, hogy a négylábú halála esetén minden vagyona Joe Daltonra, a tisztaszívű gazemberre marad. Ha mindehhez még hozzáteszem, miszerint Rantanplan rajong Joe Daltonért, akkor máris egy olyan szituációt látunk, aminek csak nevetés lehet a vége.

A történet a sorozat legjobb részeit idézi, szellemes és humoros, egyaránt vannak benne képi és szöveges poénok – legjobban talán a Woody Allen filmet idéző szappanos trükk tetszett. Miközben a gyerekek biztosan jól szórakoznak az egymás utáni sorjázó jeleneteken, mint például amikor Rantanplan álruhában nem ismeri fel gazdáját (Joe), a felnőttek élvezik Lucky Luke vagyonkezelői ténykedését, vagy ha komolyabb témákra vágynak, akkor a kínai bevándorlók (vagy bármely más csoport) helyzetén töprenghetnek. Persze azok sem járnak rosszul, akik azt szeretik a sorozatban, ha valós történelmi személyiségekkel találkozhatnak, elvégre most Mark Twain (Samuel Langhorne Clemens) bukkan fel két képkocka erejéig.

Szabó Jenő – Fábián István – Haránt Artúr: Sötét kor 5.

(Nero Blanco)

Kifejezetten örülök, hogy az utóbbi egy-két év hazai képregényes piac felfutásának – vagy bármi másnak – köszönhetően nyomtatott formában is folytatódik a Sötét Kor sorozat. Ugyanis ez a szememben még mindig unikumnak számít a hazai kínálatban, mind a történet, mind a rajzok, mind a színek tekintetében. Arról nem is beszélve, hogy a nagyjából négy éve kialakult Marvel-style csapatmunka tovább bővült, hiszen az borító szerint Bayer Antal olvasószerkesztőként működött közre ennél a résznél (nem beszélve arról, hogy Nero Blanco Comix logó alatt jött ki az utolsó négy rész), és persze ne felejtsük el Kovács Milán (zsiger.hu) jelenlétét – a végeredmény egy tetszetős füzet, amit jó kézbe venni, olvasni.

Az előző rész történetvezetésével kapcsolatban voltak problémáink, de szerencsére a folytatásban erről szó nincs. Szabó Jenő ezúttal két csoportra fókuszál, ami némileg filmes hangulatot eredményez: hol Iddár és társait, hol a többi sámánt követjük figyelemmel. Mindkét oldalon fontos események történnek, érzésem szerint a történet is halad, biztosan sokan lesznek, akik hozzám hasonlóan kíváncsiak az idén szeptemberben megjelent hatodik részre. Egy biztos, nekem bejön a sámánok révén folyamatosan jelenlévő mágia (pl. Rémi átváltozása), és a helyenként kifejezetten frappáns beszólások.

Fábián István rajzstílusa messziről felismerhető, a szereplők mimikája, a jól megrajzolt karakterek (kicsit olyan érzésem volt, mintha excentrikus alakok osztálytalálkozójára csöppentem volna) miatt csak dicsérni tudom. Haránt Artúr színei pedig csak fokozzák a komor hangulatot. Azt hiszem a sorozat mostanra jutott tökéletességközeli állapotba. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az angol nyelvű verzióknak milyen a fogadtatása, illetve mit terveznek a tizedik szám után.

Jean-Yves Ferri – Conrad: Az eltűnt papirusz

(Móra, fordította Bayer Antal)

Véleményem szerint ez a könyv jobb, mint az Asterix és a Piktek. Nyugodtan azt is leírhatom, hogy jobb, mint ami az utóbbi években (évtizedekben) Asterix néven megjelent, bár ez nem lenne igazságos, hiszen ezeket egyedül Albert Uderzo készítette. Valószínűleg a Pikteknél hosszabb határidőnek köszönhetően mind a történet, mind a rajzok terén sikerült fejlődnie a szerzőpárosnak. Ferri sikerrel visszacsempészte Goscinny humorát, az anakronizmusok, a párbeszédek, a vicces beszólások, és úgy általában a történetvezetés során sokat fejlődött. Hasonlóképpen így vagyok a rajzokkal, teljesen egyetértek azokkal, akik szerint Conrad ez alatt a pár év alatt teljesen elsajátította Uderzo stílusát – és közben mégis másként rajzol, másként lát. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy úgy érzi, egy jól ismert filmes jelenetet lát, csak ezúttal másik kameranézetből.

Szeretem a kötet humorát, legyen szó olyan apróságról, mint amikor a két római katona beszélget Caesar új könyvéről, és az egyik a modern irodalommal kapcsolatos viszonyára utal. De hasonlóan vicces, ráadásul teljesen hajaz napjaink elektronikus levelezésére az a jelenet, amikor a római őrjárat postagalambot küld a helyőrségbe, és rájönnek, hogy nem csatolták az üzenetet. Nem mehetek el szó nélkül a horoszkópos jelenetre, mert egyszerűen bámulatos, mennyire komolyan veszik a falusiak a jóslatokat – Obelix például a kötet végéig vívódik természete és a horoszkópja közötti ellentmondás miatt.

Az alapötlet pedig egyenesen zseniális, hiszen a sorozat alapkonfliktusát a kéretlen római jelenlét, Caesar galliai hódítása okozta. Most pedig éppen a hódításról szóló könyv (Feljegyzések a gall háborúról vagy eredeti címén Commentarii de bello Gallico) nyitja ki a pofonládát, ugyanis a hódító az első verzióban leírja kudarcát a Gall faluval kapcsolatban. Azonban kiadója tanácsára ezt a részt végül törli, így nem csupán az első cenzúrának lehetünk tanúi, hanem egyúttal az első féligazság, vagy álhír létrejöttének – és ettől kezdve elszabadulnak az események, az olvasó pedig roppant jól szórakozik.