Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szeretjük vagy sem, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Elida Almeida: Kebrada (CD)

 

Nemrég szerepelt a rovatban Elida Almeida nyári kislemeze, a Djunta Kudjer, amelyet akkor dicsértem egyszerűségéért, illetve azért, hogy milyen jól keverednek benne a különféle kultúrák. A véleményem az októberben megjelent második nagylemez, a Kebrada után sem változott, az énekesnő hangja még mindig lenyűgöző, a zene pedig nem változott. Ez egyáltalán nem annak köszönhető, hogy a két korongon jobbára ugyanazok a számok szerepelnek, hiszen a hatszámos EP-ről csupán két sláger került át a nagylemezre. Aminek a címe egyébként megegyezik azzal a faluval, ahol Almeida a gyerekkorát töltötte, nem messze a Zöld-foki Köztársaság fővárosától. Saját bevallása szerint dalokat bárhol tud írni a nagyvilágban – ez a lemez is három-négy helyen készült –, de időről-időre haza kell térjen, hogy kapcsolatban maradjon szülőföldjével, annak hagyományaival, és így merítsen ihletet.

 

Egy biztos, az idei album egyszerre gyönyörű és társadalomkritikus – ez utóbbi alatt azt értem, hogy a dalok szövege többnyire az otthoni helyzettel foglalkozik, helyenként kifelezetten elszomorító témákról énekel Elida Almeida (Forti Dor). Megfelelő nyelvtudás hiányában csak a zenével foglalkozom, amely továbbra is tetszik, lévén nagyon változatos, tényleg úgy érzem magam hallgatás közben, mintha kultúrák keresztútján sétálnék, és oda-vissza utazom Afrika és Amerika között. Természetesen a helyi stílusok vannak többségben (batuque, funaná, coladera és tabanka), de a zene meghatározó eleme Almeida hangja, ami a gyermekitől a felnőttig, napsütésestől a borongósig terjed. Az őt kísérő muzsikusok közül Hernani Almeida gitározását emelném ki, de persze a többiek sem kezdők, jól hallhatóan otthonosan mozognak a különféle stílusokban.

 

Kedvenceim közé tartozik a nyitó tétel (Djam Odja), ami Kubát idézi, de van itt jellegzetes helyi funaná muzsika („Sapatina” és „Grogu Kaba”), vagy a kislemezről ismerős tabanka (Bersu d’Oru), valamint batuque (N’Kreu). Öröm és szomorúság váltakozik a lemezen, a táncra buzdító ritmusok jól ellenpontozzák a szövegek kritikusságát, az ének meg az egészre felteszi a koronát. Ha belegondolok, hogy Almeida még csak huszonnégy éves, akkor nem kétséges, hosszú és sikerekben gazdag karrier vár rá. Hallgatóként pedig olyan lemezeket kapunk, amelyek varázslatosak, egyaránt van bennük fény és árnyék, gyönyörű hanggal kiegészítve.

 

Kinek ajánlom: akik Cesaria Evora lemezeit szerették, azok ezt is kedvelni fogják.

2017-ben megjelent album (Lusafrica)

Az előadó weboldala: http://www.elidaalmeida.com/

 

 

 

Te Vaka: Greatest Hits - Songs that Inspired Moana (CD)

 

Úgy vélem meglehetősen kevesen mondhatják el magukról a világzenében utazók közül, hogy az egyik filmzene kategóriában (Best Compilation Soundtrack For Visual Media) Grammy-díjra jelölték valamelyik számát vagy lemezét. Mondjuk az is érdekes kérdés, hogy akiket világzene (Best World Music Album) kategóriában jelölnek, azok mennyire ismertek mifelénk, szerencsére az idei ötös névsort nézve nem is olyan rossz az arány, legalább ketten már felléptek hazánkban. De térjünk vissza az idei Grammyra, ahol tovább erősítve a Disney rajzfilmek zenéjének fontosságát, az OST kategóriában ott van a Moana (ezt ugye nálunk Vaiana címen játszották a mozikban). Erről pedig tudni illik, hogy film zenéjének egy részét a Te Vaka együttes alapítója, a gitáros-énekes Opetaia Foa’i írta.

 

A mostani válogatás alcíme arra utal, hogy azt a muzsika, amely a rajzfilmnek köszönhetően milliókhoz eljutott, nem a semmiből született, hanem több mint két évtizedes előzménye van, ugyanis az együttes 1995-ben alakult. Kezdetektől olyan zenét játszanak, amelyben egyaránt jelen vannak a csendes-óceáni hagyományok, illetve a modern hatások (Foa’i apja tokelaui, anyja tuvalui) – vagyis mindaz megvan benne, amitől annyira jó lett a Moana zenéje.

 

Az albumon összeállításakor úgy válogattak az eddig megjelent lemezek számaiból, hogy ne puszta slágergyűjtemény legyen, hanem mutassa be a az együttes sokoldalúságát. Vannak itt a Monana előfutárának tekinthető szerzemények, mint mondjuk a „Taku Uo Pele”. Aztán a nagyon erős ritmusszekció sem hiányozhat, ez most legjobban a „E Keli” című dalban érvényesül, de ezen ugye nem csodálkozik senki, hiszen az utolsó lemezüket a ritmusoknak szentelték (Beats). Nekem tetszik az egyetlen új szerzemény (Lakalaka), és nem csak a videó miatt (lásd lentebb), hanem mert érdekesen keveredik benne a modernizált hangszerelés a hagyományos dallamokkal, énekkel. Ettől lesz igazán szimpatikus a Te Vaka zenéje, azt meg csak a bakancslistámra írom fel, hogy egyszer az életben szeretném megnézi őket élőben, mert a táncosokkal kiegészített fellépésük biztosan elrepít a messzi déli tengerekre. Azt pedig már tényleg csak ráadásként írom, hogy remélem, a Walt Disney Records még több emberrel megismerteti őket.

 

Kinek ajánlom: mindazoknak, akik szeretik a csendes-óceáni muzsikát.

2017-ben megjelent album (Walt Disney Records)

Az előadó weboldala: http://www.tevaka.com/

 

 

 

Biflats: Catalan Fanfare (CD)

 

Annak érdekében, hogy ezen a héten is tanuljunk valami újat, értelmezzük a katalán cobla kifejezést. Ez a szó eredetileg egy háromtagú zenekart jelentett, majd az idők során bővül a létszám, manapság szigorúan tizenegy muzsikusból áll, és a hangszerek terén is van megkötés, (kell öt rézfúvós, egy nagybőgős, öt fafúvós). A cobla együttesek általában a katalán sardana körtánchoz biztosították a talpalávalót, tényleg jellegzetes a hangzásuk, és persze a mai napig részét képezik a katalán zenének.

 

A katalán Biflats együttes tagjai továbbfejlesztették a hagyományos cobla felállást, a borítófotón tizenhárman néznek a kamerába, és ez a bővülés új hangszereket (ütőhangszerek, klarinét, illetve ének), vagyis új hangzást jelent. Főként az ének helyezi teljesen új dimenzióba azt, amit az együttes csinál, és talán ennek köszönhetően elsőre fel sem tűnik, hogy nem csak katalán zenét játszanak, hanem bátran műsorra tűznek más régióból származó muzsikát.

 

Ezek közül legmeglepőbb a „I Am Your Gummy Bear” című közismert dal, amit többek között hallottam már Fanfare Ciocărlia előadásában, de ez a verzió sem rossz. A feldolgozások közül tetszik még Marko Markovics „Pijem Me Mangava” szerzeménye, vagy a színtiszta balkánt idéző „Qué Dolor!” amit a Fanfare Ciocărliától kölcsönöztek. Azonban a Xavi Pendón által írt saját kompozíciók szerintem sokkal jobbak, egyénibb hangúak. Az „El Bou De Portbou” megmutatja, hogy saját erőből képesek igazi balkáni hangulatot teremteni, míg a „Cúmbia Del Pirineu” egy teljesen más földrészre repít el bennünket (már ezért az egy számért érdemes meghallgatni a lemezt). A sokszínűség mellett a Biflats jellemzője a vidámság, ez a lendületes, energikus muzsika nem csupán a hallgatót készteti mosolygásra, hanem a zenészeket is. Kívánom ezt a hozzáállást, ezt a zenei féktelenséget, a határokon túlmutató kíváncsiságot őrizzék meg a következő albumokon – mert ez így jó.

 

Kinek ajánlom: balkáni rezesek találkoznak katalán felfogással, szóval ezt csak szeretni lehet.

A 2017-ben megjelent album (Picap).

Az együttes weboldala: https://www.biflats.cat/