Főkép

Számos olyan kultikus képregény létezik, amelyik sosem, vagy jó esetben több évtizedes késéssel jut el a magyar olvasóközönséghez. Ez utóbbiak közé tartozik az első európai erotikus képregényként számon tartott alkotás, a Barbarella. Mivel több mint fél évszázad eltelt már az 1964-ben kötetbe gyűjtött sztripek megjelenése óta, mely idő alatt rengeteget fejlődött a nyomdai és digitális technika, azt hiszem értelmetlen lenne a panelek dinamikájáról és a színezésről beszélni, hiszen a mű eleve fekete-fehérben készült, a kockák elrendezése pedig nagyjából a hagyományos – és az európai, főleg a francia-belga fősodorbeli képregényekben a mai napig megtartott, itt különféleképp variált háromszor-hármas – elrendezési elvet követi.

 

A Barbarella máig érvényes erényei között említhető viszont a gazdag – fogalmazhatnék úgy is, hogy Jules Verne-i és H. G. Wells-i – képzeletvilág, a kóborlások során felbukkanó rendkívüli lények, személyiségek és infrastruktúrák. Ha már a magyarra fordított változatról beszélünk, hazai, igaz későbbi párhuzamot is vonhatunk, lévén, hogy egyik nagy gyerekkori kedvencemben, a Mézga Aladár különös kalandjaiban Romhányi József hasonlóan zseniális módon használta a fantáziát, és kalauzolt el minket csodásabbnál csodásabb helyszínekre, és keverte hőseit néha a leglehetetlenebb, legelképzelhetetlenebb helyzetekbe. Több filmkritikus szerint pedig a Valerian és az ezer bolygó városában Luc Besson szintén a Barbarella előtt tiszteleg egyes utalásokkal.

 

Még ennél is fontosabb viszont a történet magva, a szexualitását bátran és őszintén felvállaló hősnő alakja. Különös egybeesés, hogy a képregény nálunk épp Hugh Hefner halálakor jelent meg, a szexuális zaklatási botrányözönről nem is beszélve. Magukat konzervatívnak mondó emberek valószínűleg szégyentelennek tartanák a folyton-folyvást testi örömöket kínáló címszereplőt, Barbarella gyakran hiányos öltözetéről nem is beszélve. (Arról azért nem szabad elfeledkezni, hogy klasszikus képregényről van szó, nem pornográfiára specializálódott mangáról, ezért a részleteket csupán sejtetik, azok kidolgozatlanok maradnak; de akárcsak, mondjuk, némelyik Degas-festményen vagy vázlaton, a kidolgozottság hiánya inkább előnyt jelent, hiszen teret enged a fantáziának.) A feministák legnépesebb, marxista ideológiai gyökerekkel rendelkező tábora pedig felháborodottan kikelne az ellen, hogy Barbarella önmagát tárgyiasítja – egész pontosan a gonosz férfi alkotó kényszeríti őt ebbe a szerepbe.

 

Pedig ez a fajta magatartásmód sem előzmény nélküli az irodalom történetében. Hogy egy példát említsek csak, Chrétien de Troyes késő 12. századi Lancelotja sokban hasonlítható Barbarella meséjéhez. A szerelmi csalódás és az ellopott szerető motívumai, úgy vélem, valahol egy tőről fakadnak, hiszen a mélyen megélt testi szerelem és a szerelmes társ hiánya jellemzi őket. És bizony Lancelot is fűnek-fának felkínálja szexuális szolgálatait, miközben ő a lovagi szerelem megtestesítője, akinek a királynő iránt érzett szerelme felülemelkedik a hétköznapokon, és erkölcsileg magasabb szintre juttatja őt. Kissé kicsavarva, megfordítva, de a Barbarellában is találkozhatunk ehhez hasonló megnyilvánulással a történet végén, hiába nem a hősnő epekedik az uralkodónő iránt. A lényeg, hogy a mű erőteljesen illeszkedik úgy a magas irodalmi, mint a kevésbé fennkölt zsánerfilmes tradíciókba.

 

Ugyanakkor egyszerű szórakoztató képregényként (is) érdemes olvasni, jóllehet a szexuális forradalom vívmányainak jelenlegi, morális alapokon való megkérdőjelezésének korszakában nem merem ajánlani a nyilvános olvasását, nehogy szavakkal, úgymond, megkövezzék a bűnös eszmék elfogadóját, aki a kezébe vesz egy ilyen förtelmet. Pedig ha nem akarjuk, hogy vége legyen a félelmek nélküli közeledések, flörtök idejének, akkor nem árt elfogadni, hogy a szexualitás természetes, és azt akár egy nő is élvezheti, és Uram bocsá’ kezdeményezőként is felléphet. Ahogyan – nagyon leegyszerűsítve – Barbarella is teszi, habár a teljes, jóval árnyaltabb kép kialakításához feltétlenül érdemes elolvasni magát a történetet.