Főkép

Valamelyik nap szembejött velem a The Walking Dead tévésorozat egy ajánlója, amely alatt arról beszélgettek az emberek, hogy miért (vagy miért nem) szeretik ezt a szériát – és eszembe jutott, hogy anno én is a teljes érdektelenség miatt szálltam ki a nézők közül. Nem tudtak megmozgatni a szereplők drámái, nem tudott lekötni az akció, céltalannak és rémisztően üresnek éreztem a jelenetek többségét. Viszont ha cselekményi vagy karakteri szinten össze akarnám hasonlítani a képregénnyel, amit egyébként nagyon is szeretek, és rendszeresen követek már évek óta, nehezen tudnám elmondani, pontosan mi is a bajom a mozgóképes adaptációval.

 

Vegyük a mostani részt: gyakorlatilag nem történt semmi más bő száz oldalon keresztül, mint hogy a szereplők megpróbálták rendbehozni a saját életüket, dűlőre jutni egyes kapcsolataikban – vagyis kissé leegyszerűsítve: „lelkiztek”. Sehol egy új főgonosz, aki leigázná vagy megtörné a kialakuló társadalmat, nem jött zombihadsereg sem, akiket oldalakon keresztül irtani kell, és nincsenek igazán kemény, megoldhatatlan morális dilemmák sem, amiken fejezeteken át rágódhatnánk. Csupán az emberek kiöntik a szívüket, szembenéznek önmagukkal és tetteikkel, valahogy élni, létezni próbálnak ebben a kietlen világban. És mégis, ezt legalább annyira élvezem képregényes formátumban, mint amennyire anno untam a televíziós sorozatban.

 

Tűnődöm az indokokon, de nem jutok igazán dűlőre. Vajon azért érzékelem a különbséget, mert máshoz szoktam képregényes és mozgóképes formában? Pedig szeretek pörgős-akciódús képregényeket és elmélkedős-lassabb filmeket is. Máshogy lennének felépítve a jelenetek, eltérőek lennének a párbeszédek? Ez biztosan így van, de a képregényben is légből kapottnak tűnik némelyik jelenet, mint ahogy azt sem hiszem, hogy mondjuk Nicholas nagymonológja kevésbé ütne a képernyőn. Azt hiszem, a különbség leginkább a szereplőkhöz való viszonyomban keresendő – teljesen máshogy kezdek el kötődni hozzájuk, eltérően ismerem meg a gondolataikat és a személyiségüket. A képregényes formátum kötelezően megkívánt lelassulása magával hozza azt, hogy együtt kezdek lélegezni az egyes figurákkal: minden rezdülésük élni fog, minden töredékes tettüket és érzésüket átélem én is.

 

Ettől pedig Rick kiborulása teljesen más színezetet kap így a kilencvenedik képregényfüzet környékén. Az a Rick, akivel átéltünk már elég sok mindent korábban (gyilkosságok, elhalálozások, zsarnokok, menekülések, lövöldözések, végtagelvesztések és még lehetne sorolni), most látványosan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Próbál fejlődni, próbál alkalmazkodni, próbál olyan rutinokat kifejleszteni, ami alkalmassá teszi a vezetésre még „békeidőben” is, de egyszerűen fájdalmas, ahogy a csapások hosszú sora alatt egyre jobban összeomlik. We Find Ourselves, mondja az eredeti cím, és talán ez most mindenkinek a legnagyobb feladata: rájönni, kicsoda is valójában, mivé vált a harcok hosszú sora alatt, és reménykedni, hogy ez a felismerés nem fogja összetörni.

 

Talán nem olyan hihetetlenül izgalmas a mostani kötet, de úgy gondolom, hogy nagyon is szükség volt egy ilyen „pihentetőbb” epizódra, hogy megfigyeljük, régi és újabb ismerőseink – Abraham, Michonne, Glenn, Nicolas és a többiek – miként dolgozzák fel a velük történteket. Kiborulnak? Érzéketlenné válnak? Próbálnak erősnek mutatkozni? Megőrülnek? Elborul az agyuk? Most kezdenek igazán élni? Annyiféle reakció képzelhető el, és Robert Kirkman a szokásos profizmussal járja körbe a lehetőségeket. De persze majd a folytatásban fogjuk igazán az értelmét látni, amikor, gondolom én, a mostani alapra egy olyan tragédiát épít, amivel újra a csúcsra repül a képregény.