Beleolvasó - Francesca Zappia: Csak kitaláltalak?

Fülszöveg:

Történet Alexről, a végzős gimnazistáról, aki skizofréniával küzd, és aki nehezen tudja eldönteni néha, hogy amit lát, az a valóság-e, vagy csak elképzeli. Vicces, provokatív könyv, amelyben néha az olvasó sem tudja, mi a valóság, és mi nem az.

 

Néha az élet őrültebb dolgokat produkál, mint a képzelet. Ezt Alex is megtapasztalja, aki próbál megbirkózni hallucinációival. Minden vágya, hogy normális diákként leérettségizhessen, de amikor új iskolájában felbukkan gyermekkori – talán csak kitalált – barátja, minden összezavarodik körülötte. Napról napra meg kell küzdenie hallucinációival, s ebben csak bátorságára, egy kopott jósgolyóra és egyetlen szövetségesére, a húgára számíthat. Ahogy telik az idő, Alex barátokat szerez, különböző kalandokba keveredik, a szerelem is rátalál, valamint rábukkan egy szörnyű titokra is, mely több ember életét fenyegetheti – de vajon mindez valóság vagy csak az elméje szüleménye? A lebilincselő történet végére talán kiderül…

 

 

 

 

 

 

Részlet a regényből:

Előszó
A HOMÁRSZABADÍTÓ AKCIÓ

 

Amikor a boltban jól viselkedtem, mindig kaptam egy csokiturmixot. Ha pedig igazán nagyon jó voltam, nézhettem a homárokat.

Aznap nagyon jól viselkedtem.

Így anya elment, hogy a hentespultnál megvegye apa kedvenc sertésszeletét, engem pedig otthagyott a legnagyobb tartály előtt a gondolák között. Mindig is lenyűgözőnek találtam a homárokat. Fantasztikusak voltak, a nevüktől kezdve a ragyogó vörös ollóikig.

Az én hajam is ilyen vörös volt. Olyan, ami minden máson jól néz ki, csak embereken nem, mert senkinek nincsen igazán vörös haja. Vörösesszőke, az igen. Vagy gesztenyebarna, az is oké.

De nem vörös, mint egy homár!

Megfogtam a copfjaimat, odanyomtam őket az üveglaphoz, és egyenesen belebámultam a legnagyobb homár szemébe.

Apa szerint a hajam homár-vörös. Anya szerint pedig kommunista-vörös. Fogalmam sem volt akkor még, hogy mi az a kommunista, de nem hangzott túl jól. Hiába nyomtam oda a hajam a tartály falához, így sem tudtam eldönteni, hogy apámnak igaza van-e vagy sem. De inkább azt szerettem volna, hogy egyik szülőmnek se legyen igaza.

– Engedj szabadon! – könyörgött a homár.

Mindig ezt kérte. A hajamat úgy dörzsöltem az üveglaphoz, mintha varázslat segítségével akarnám előhívni a dzsinnt a palackból. Mintha így ki tudtam volna szabadítani a homárokat. Olyan szomorúnak látszottak: egymás hegyén-hátán hevertek, ollóikat gumival fogták össze, csak kis antennáikat mozgatták.

– Meg akarod venni az egyiket?

Már azelőtt megpillantottam Kékszemű tükörképét a tartály falán, mielőtt megszólalt volna. Hatalmas kék szemei voltak. Mint az áfonya. Nem, az túl sötét. Mint az óceán. Nem, az meg túl zöld. Olyan kék, mintha az összes kék ceruzámat egybeöntötték volna.

A csokiturmixba szúrt szívószál hozzátapadt az ajkamhoz.

– Meg akarod venni az egyiket? – ismételte. Megráztam a fejemet. Ő feljebb tolta orrhegyére csúszott szemüvegét, hogy biztosabban üljön aranyszínű szeplős arcán. Koszos inggallérja kicsit lecsúszott, és kilátszott alóla szeplős válla. Hal- és vízinövényszag áradt belőle.

– Tudtad, hogy már a krétakorban is éltek homárok? Találtak megkövesedett fosszíliákat.

Megráztam a fejem.

Meg kell kérdeznem apától, hogy mi az a fosszília. Aztán hosszan belekortyoltam a csokiturmixomba.

Ő engem nézett, és nem a homárokat.

– Animalia Arthropoda Malacostraca Decapoda Nephropidae – folytatta.

Kicsit belebicsaklott az utolsó szóba, de engem nem izgatott, mert eddig sem értettem semmit abból, amit mondott.

– Szeretem a latin neveket – magyarázta.

– Én meg nem értem, hogy mit jelentenek – feleltem. Ismét visszatolta lecsúszott szemüvegét. – Plantae Sapindales Rutaceae Citrus.

– Ezt sem tudom, hogy mit jelent.

– Hogy citromillatod van.

Izgatott öröm hullámzott át rajtam, mert azt mondta, hogy „citromillatod van”, és nem azt, hogy „vörös a hajad”.

Tudtam, hogy vörös a hajam. Mindenki láthatta, hogy vörös a hajam. Azt azonban nem tudtam, hogy gyümölcsillatom van.

– Neked meg halszagod van – mondtam.

Lehervadt, és kigyúltak az arcán a szeplők.

– Tudom.

Körülnéztem, hogy anya merre lehet. Még mindig a hentespultnál állt a sorban, és úgy tűnt, nem fog egyhamar értem jönni. Megragadtam Kékszemű kezét. Ő megrázkódott, majd úgy bámult le egybekapcsolódott kezeinkre, mintha valami varázslatos és veszélyes dolog történt volna.

– Leszünk barátok? – kérdeztem. Felnézett, és ismét megigazította a szemüvegét.

– Oké.

– Kérsz turmixot? – nyújtottam felé az üveget.

– Az mi?

Kicsit közelebb nyomtam az arcához, hátha nem látta elég jól. Elvette az üveget, és megvizsgálta a szívószálat.

– Anya azt mondta, hogy ne igyak mások után. Az nem túl higiénikus.

– De ez csokiból van – ágáltam.

Bizonytalanul a turmixra pillantott, aprót kortyolt belőle, majd visszaadta. Egy másodpercig nem mozdult, nem is mondott semmit, de egy kis idő elteltével ismét odahajolt egy újabb kortyért.

Kiderült, hogy Kékszemű sokkal többet tud, nem csak az állatok és a növények latin nevét. Mindent tudott. Mindennek megmondta az árát a boltban. Azt is, hogy mennyibe kerülne megvenni a tartályban lévő összes homárt (101,68 dollárba, áfa nélkül). Tudta az összes elnök nevét, és hogy ki melyik után következett. Azonban azzal kápráztatott el igazán, hogy a római császárokat is fel tudta sorolni. Tudta azt is, hogy a Föld kerülete negyvenezer kilométer, és hogy csak a hím kardinálispinty teljesen vörös.

De leginkább a szavakkal bánt remekül.

Mindenre megvolt a megfelelő szava.

Olyanokat mondott, hogy daktiloszkóp, rezonancia vagy odőr. Ám a szavai úgy kifolytak az emlékezetemből, mint a víz.

A nagy részét nem is értettem annak, amit mondott, de nem izgatott. Ő volt az első barátom. Az első igazi barátom.

És a kezét is szerettem fogni.

– Miért van halszagod? – faggattam. Lassan sétáltunk körbe-körbe a gondolák között.

– Beleestem egy tóba.

– Miért?

– Mert bedobtak.

– Miért?

Vállat vont, majd lehajolt, és megvakargatta sebtapaszokkal borított lábát.

– Megcsípett valami?

– Animalia Annelida Hirudinea.

Úgy mondta, mint egy átkot. Egyre jobban elvörösödött, és még keservesebben vakaródzott. Könnycseppek gyűltek a szemébe. Megálltunk a tartály előtt.

Az egyik eladó kilépett a halaspult mögül, és ügyet sem vetve ránk, kinyitotta a tartály tetejét. Kesztyűs kezével kiemelte Homár urat. Aztán visszaejtette a tetőt, és elsétált vele.

Támadt egy ötletem.

– Gyere ide! – húztam Kékszeműt a tartály mellé. Megtörölte a szemét. Rábámultam, mire ő visszabámult. – Segítesz kiszabadítani a homárokat?

Kicsit szipogott, majd bólintott.

Letettem a csokiturmixos üveget a padlóra, és kinyújtottam a karom. – Fel tudsz emelni?

Átkarolta a derekamat, és megemelt, hogy a fejem a tartály fölé került, a vállam pedig a tetőnyílás magasságába. Duci gyerek voltam, és Kékszeműnek ketté kellett volna roppannia, de csak egy kicsit ingott meg és morgott.

– Csak tarts egyenesen – kértem.

A nyíláson retesz volt. Elhúztam, és felnyitottam a tetőt. A kiáradó hűvös levegőtől megborzongtam.

– Mit csinálsz? – kérdezte Kékszemű fojtott hangon, mert a szájában volt a pólóm, és alig bírt tartani.

– Maradj csendben! – néztem körül. Eddig senki nem vette észre, hogy miben mesterkedünk.

A homárok egymás hegyén-hátán hevertek a tartályban. Bedugtam a kezemet. A víz olyan hideg volt, hogy még a gerincem is beleborsódzott. Összezártam az ujjaimat a legközelebbi homár körül.

Arra számítottam, hogy verdesni kezd az ollóival vagy csapkodni a farkával, de nem tette. Mintha csak egy nehéz kagylót fogtam volna a kezemben.

Kivettem a vízből.

– Köszönöm – mondta a homár.

– Szívesen – válaszoltam, és letettem a padlóra.

Kékszemű megingott, de nem ejtett el. A homár csak ült ott egy darabig, majd továbbmászott a csempén. Benyúltam a következőért. Aztán egy másikért. Majd egy újabbat vettem ki. Kis idő múlva az összes ott araszolt a Meijer bevásárlóközpont padlóján. Nem tudtam, hogy hová mehetnek, de jó ötletnek tűnt kiszabadítani őket. Ahogy Kékszemű nyögve letett, mindketten belepottyantunk egy hideg vizű tócsába. Ő csak bámult rám, orrára csúszott szemüveggel.

– Gyakran csinálsz ilyeneket? – kérdezte.

– Nem – válaszoltam –, csak ma.

Erre elmosolyodott.

Aztán mindenki kiabálni kezdett. Karok nyúltak felém, és felemeltek a földről. Anyu is kiabált, miközben egyre távolabb húzott a tartálytól. Elnéztem mellette. A homárok mind eltűntek. A karomról jeges víz csepegett.

Kékszemű még mindig a tócsában állt. Felvette a földről a csokiturmixomat, és búcsút intett. Próbáltam megállítani anyut, hogy visszamehessek, és megkérdezhessem a nevét.

De ő egyre gyorsabban távolodott.

 

Első rész
A TARTÁLY

Első fejezet

 

Néha úgy érzem, az emberek magától értetődőnek veszik a valóságot.

Hogy például meg tudják különböztetni az álmokat a valódi élettől. Álmukban talán nincsenek tisztában vele, hogy éppen álmodnak, de amint felébrednek, tudják, hogy mindez csak álom volt, és hogy bármi történt is velük, jó vagy rossz, az nem volt valóságos. Hacsak nem a Mátrixban élünk, ez a világ valóságos, amit teszünk benne, az is igazi, és más megerősítésre nincs is szükségünk.

S ezt az emberek természetesnek veszik.

A bevásárlóközpontban történt sorsfordító nap után két évig azt hittem, hogy tényleg kiszabadítottam a homárokat. Azt hittem, hogy elmásztak, eljutottak a tengerhez, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Miután betöltöttem a tízet, anya rájött, hogy azt hiszem, én vagyok a nagy homárszabadító.

Meg azt is megtudta, hogy vörösnek láttam a homárokat.

Először is elmondta, hogy egyetlen homárt sem szabadítottam ki. Csak benyúltam a tartályba, még mielőtt ő megjelent, és zavartan elráncigált volna. Aztán elmagyarázta, hogy a homárok csak akkor változnak ragyogó vörössé, ha megfőzik őket. Nem hittem neki, mert számomra mindig is vörösek voltak. Kékszeműt egyszer sem említette, így meg sem kérdeztem. A legeslegelső barátom csak hallucináció volt: látványos belépő az új, őrült életemhez.

Aztán anya elvitt egy gyermekpszichológushoz, én pedig életemben először bevezetést nyertem az elmebetegség világába.

A skizofrénia általában csak a tinédzserkor végén jelentkezik, de én már hétévesen mutattam a jeleit. Végül tizenhárom éves koromban diagnosztizáltak vele. A paranoiás jelzőt egy évvel később biggyesztették hozzá, miután ordítozni kezdtem egy könyvtárossal, aki a közkönyvtár pincéjében működő kommunista szervezet propaganda-röplapját próbálta a kezembe nyomni. (Mindig is nagyon gyanúsnak találtam őt – nekem ne magyarázza senki, hogy normális dolog gumikesztyűben pakolni a könyveket. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak.)

A gyógyszerek néha segítettek. Tudtam, hogy mikor használtak, mert olyankor a világ színtelenebb és unalmasabb volt, mint normálisan. Mint amikor láttam, hogy a homárok a tartályban nem ragyogó vörösek.

Vagy mint amikor nevetségesnek tűnt, hogy nyomkövetőket keresek az ételben (de azért is csináltam, mert ezzel el tudtam nyomni a tarkóm táján jelentkező paranoiát). Tudtam, hogy használnak a tabletták akkor is, amikor nem emlékeztem tisztán a dolgokra, amikor úgy éreztem, hogy napokig nem alszom, vagy fordítva akartam felvenni a cipőmet.

Általában maguk az orvosok sem tudták, hogyan fognak hatni rám a gyógyszerek. „Hát, csökkenteniük kell a paranoiát, a víziókat és a hallucinációkat, de várnunk kell, hogy meglássuk, tényleg beválnak-e. Ó, és néha fáradtnak érezheted magad. Igyál sok folyadékot – könnyen kiszáradhatsz. Továbbá hatással lesz a súlyodra is. Hát, majd meglátjuk.”

Az orvosok igyekeztek segíteni, de én is kidolgoztam a saját rendszeremet, hogy felismerjem, mi a valóság, és mi nem. Fényképeket készítettem. Idővel csak a valódi dolgok maradtak meg a fotókon, a hallucinációk pedig eltűntek. Rájöttem, milyen víziókat szeret kitalálni az elmém. Például plakátokat, amelyeken gázálarcos figurák figyelmeztették a járókelőket a hitleri náci birodalom veszedelmes mérges gázaira. De ez számomra mind valóságosnak tűnt.

Én nem engedhettem meg magamnak, hogy természetesnek vegyem a valóságot. Nem gyűlöltem az embereket, akik megtehették ezt, mert mindenki ilyen volt. Nem utáltam őket. Ők nem éltek az én világomban.

De ettől még folyamatosan azt kívántam, hogy bárcsak én is az ő világukban élhetnék.

 

Második fejezet

 

Az utolsó évemet kezdtem az East Shoal Gimnáziumban. Az első tanítási nap előtti estén a pultnál ültem Finnegan büféjében, és a kinti sötétséget figyeltem, hogy látok-e valami gyanús mozgást. Általában a paranoiám nem volt túl durva, most is inkább csak az első nap miatti izgalom okozta. Nem volt kellemes, ahogy elzavartak az előző sulimból – de újat kezdeni még szörnyűbbnek tűnt. Az egész nyarat azzal töltöttem Finnegannél, hogy próbáltam nem gondolni rá.

– Tudod, ha Finnegan itt lenne, azt mondaná, hogy megbuggyantál, és menj vissza dolgozni! – Megpördültem. Tucker a konyha ajtajának támaszkodott, kezét a köténye zsebébe gyűrte és vigyorgott. Szívesen beszóltam volna neki valamit, ha nem ő lett volna az egyetlen beépített emberem az East Shoalban – valamint az egyetlen barátom is.

Vékony volt, szemüveges, a haja fekete, mint egy olajfolt, mindig előrefésülte, s minden szála tökéletesen állt. Tucker pincér és kasszás volt Finnegannél, valamint a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam.

Nem tudott rólam sokat, és amikor azt mondta, hogy Finnegan buggyantnak tartana, az csak puszta véletlen volt. Finnegan azonban tudta, mivel a legújabb terapeutám testvére volt, s ezt a munkát is ő szerezte nekem. De a többieknek – köztük Gusnak, a szótlan, láncdohányos szakácsnak – fogalmuk sem volt semmiről, és szerettem volna, hogy ez így is maradjon.

– Hörr, hörr – válaszoltam, és próbáltam lazának tettetni magam. Fogd vissza az őrültségedet! – hallottam a halk hangot a tarkóm irányából. – Ne áruld el magad, te idióta!

Csak azért vállaltam el a munkát, mert normálisnak akartam látszani. És talán egy kicsit azért is, mert anyám erőszakoskodott, hogy vállaljam el.

– Egyéb kérdés? – kérdezte Tucker, miközben odasétált, és mellém dőlt a pultra. – Vagy vége a keresztes hadjáratnak?

– Úgy érted, az inkvizíciónak? Igen, vége – mondtam, és elfordultam az ablaktól. – Már lenyomtam három évet egy középiskolában. Az East Shoal sem lehet annyira más, mint a Hillpark.

Tucker felhorkant.

– Az East Shoal mindegyik sulitól különbözik. De szerintem holnap majd magad is rájössz.

Tucker volt az egyetlen, aki szerint az East Shoal nem a legtökéletesebb hely a világon. Anyám jó ötletnek tartotta, hogy újra iskolába járjak. A terapeutám szerint is jobban teljesítek majd ott. Apa azt mondta, oké lesz, de eléggé úgy hangzott, mintha anyám megfenyegette volna, és ha nem lett volna éppen Afrika egy távoli csücskében, talán elmondta volna, hogy valójában mit is gondol az egészről.

– Egyébként a hétköznap esték itt nem olyan rosszak, mint a hétvégék – váltott témát Tucker.

Azt én is észrevettem. Fél tizenegy volt, és kongott a hely az ürességtől. Olyan kihalt volt, mint az oposszumok populációja Indiana állam külvárosaiban. Tuckernek kellett volna betanítania az esti műszakba. Nyáron csak nappali munkát vállaltam. Ez is a terapeutám ötlete volt, és anyám gyorsan rábólintott. Azonban most, hogy mindjárt kezdődött a suli, esti műszakra váltottam.

Elővettem Finnegan jósgolyóját a kassza mögül. Ujjam a kopott piros foltot kereste az oldalán, és dörzsölgetni kezdtem, mint máskor is, ha unatkoztam. Tucker azzal volt elfoglalva, hogy a borsszórókból hadsereget állítson fel a sótartók ármádiája ellen.

– Mindig akad néhány későn beeső vendég – magyarázta. – Azok elég furák. Egyszer egy nagyon részeg pasi is betévedt, emlékszel, Gus?

Cigarettafüst vékony csíkja kanyargott az ételkiadó ablakán át a mennyezet felé. Tucker kérdésére válaszként megjelent néhány karika is mellettük. Tuti, hogy Gus cigijét csak képzeltem. Ha mégsem, akkor vagy legalább száz egészségügyi szabályt sértett meg vele.

Tucker arca elkomorodott. Összevonta a szemöldökét, hangja üresen kongott.

– Ó, és persze ott van még Miles is.

– Milyen Miles?

– Mindjárt itt lesz – bandzsított a fűszerhadsereg felé. – Mindig bejön munka után. A tiéd.

A szemem összeszűkült. – És miért is az enyém?

– Majd meglátod – pillantott fel, ahogy felvillant egy autó fényszórója a parkolóban. – Már itt is van. Első szabály: ne nézz a szemébe!

– Miért? Valami gorilla? Vagy a Jurassic Parkból szabadult? Meg fog támadni?

Tucker komolyan pillantott rám.

– Elég nagy a valószínűsége.

Egy velünk egykorú srác sétált be az ajtón. Fehér pólót és fekete farmert viselt. Egyik kezében a Meijer egyenpólója lógott. Ha ő volt is Miles, esélyem sem volt, hogy a szemébe nézzek; egyenesen a sarokban álló asztal felé indult, és leült, háttal a falnak. Tapasztalatból tudtam, hogy az a legjobb megfigyelési pont a teremben. De nem mindenki olyan paranoiás, mint én.

Tucker bedugta a fejét az átadó ablakon.

– Hé, Gus, kész van a szokásos Milesnak?

Gus cigarettafüstje keskeny csíkként kanyarodott elő, amint átnyújtotta a sajtburgert sült krumplival. Tucker elővett egy tálcát, megtöltött egy poharat vízzel, majd odatette mellém a pultra.

Összerázkódtam, ahogy észrevettem, hogy Miles minket néz a szemüvege felett. A pénzt már kikészítette az asztal szélére.

– Valami nincs rendben vele? – kérdeztem suttogva. – Tudod… mármint mentálisan?

– Hát, ő egyáltalán nem olyan, mint mi – fújt egyet Tucker, és visszatért a hadseregéhez.

Nem kommunista. Nem visel lehallgatót. Ne nézz be az asztal alá, te idióta! Csak egy srác, aki kaját akar.

Miles lesütötte a szemét, ahogy a közelébe értem.

– Szia! – kezdtem, de összerázkódtam, amint kimondtam. Túl erőltetettnek és vidámnak tűnt. Köhögtem és végigfutott a szemem a büfé ablakain.

– Ööö, Alex vagyok. – Aztán halkabban folytattam. – Én vagyok az új pincér – letettem az ételt és a vizet. – Kérsz még valamit?

– Kösz, nem. – És végre felnézett.

Az agyamban felrobbant néhány szinapszis. A szeme.

Az a szempár.

A pillantása mintha rétegenként hántotta volna le az arcbőrömet és a falhoz szegezett.

Az arcomat, nyakamat, fülemet elöntötte a pír. Neki volt a legkékebb szeme a világon. Totál lehetetlen színű kék.

Viszketett a tenyerem a fényképezőgépem után. Le kellene fotóznom. Ezt dokumentálni kell. Mert ha a Homárszabadító akciót csak képzeltem, akkor Kékszemű sem lehetett valódi. Anya sohasem beszélt róla. Se a terapeutámnak, se apának, se senkinek. Nem lehetett igazi.

Magamban átkokat szórtam Finneganre. Megtiltotta ugyanis, hogy magammal hozzam a fényképezőgépemet a munkába, miután egyszer lekaptam egy mérges pasit, akinek szemkötője és falába volt.

Miles mutatóujjával felém lökte a pénzt.

– Tartsd meg az aprót – dünnyögte.

Felkaptam, és visszarohantam a pult mögé.

– Szia! – cikizett Tucker, vékony hangomat utánozva.

– Kuss! Nem is így mondtam.

– El sem hiszem, hogy nem harapta le a fejedet.

Belöktem a pénzt a kasszába, és remegő kézzel hátrasimítottam a hajamat.

– Ja – nyögtem –, én sem.

Míg Tucker kislisszolt hátul, hogy szünetet tartson, átvettem a hadseregei parancsnokságát. Gus cigarettájának füstje fátyolként kanyargott a mennyezeti szagelszívók irányába. A falra szerelt ventilátor meglobogtatta a hirdetőtáblára szúrt papírlapokat.

Az Ardenneki offenzíva felénél ismét megkérdeztem Finnegan jósgolyóját, hogy vajon sikeres lesz-e a német sótartók támadása.

Kérdezd meg később.

Haszontalan vacak. Ha a szövetségesek hallgattak volna rá, a tengelyhatalmak nyerték volna meg a világháborút. Próbáltam nem figyelni Milesra, de egy idő után pillantásom visszavándorolt rá, s nem tudtam többé elfordítani a tekintetemet. Szaggatott mozdulatokkal evett, mintha vissza akarná fogni magát, nehogy mindent egyszerre tömjön a szájába. Pár másodpercenként a szemüvege folyton lecsúszott az orrára, ő pedig mindig visszatolta.

Meg se moccant, amikor újratöltöttem a vizespoharát. Közben homokszínű hajjal borított feje búbját fixíroztam, hogy nézzen fel rám.

Annyira csak erre koncentráltam, hogy észre sem vettem, tele a pohara, míg csak ki nem futott belőle a víz. A sokktól elejtettem a kancsót is. A víz végigfolyt rajta – a karján, a pólóján, és az ölébe is jutott belőle. Olyan gyorsan pattant fel, hogy beverte a fejét a mennyezetről lógó lámpába, és az asztalt is majdnem felborította.

– Én… ó, a francba is, nagyon sajnálom… – Visszaszaladtam a pult mögé, ahol már ott állt Tucker is, kezét a szájára szorítva, egyre vörösödő arccal. Felkaptam egy törlőruhát.

Miles közben meijeres pólójával itatgatta magáról a vizet, de totál elázott.

– Igazán nagyon sajnálom – nyúltam száraz karja felé, miközben láttam, hogy a kezem reszket a rémülettől.

Elhúzódott, mielőtt még hozzáérhettem volna, rám bámult, majd a konyharuhára, majd ismét rám. Aztán felkapta a pólóját, megigazította a szemüvegét és elindult.

– Nem gond – dünnyögte, amíg elment mellettem. Mielőtt még mondani tudtam volna valamit, már kilépett az ajtón.

Letakarítottam az asztalt, majd visszavánszorogtam a pult mögé.