Főkép

Már megint összegyűlt pár képregény a polcomon, és mivel mostanában krónikus időhiányban szenvedek, a szokásosnál rövidebb terjedelemben írtam le a gondolataimat róluk.

 

Achdé – Jul: Az ígéret földje

(Pesti Könyv, fordította Meggyesi Gábor)

 

A 2016-ban megjelent epizód már a sorozat 117. kötete (magyarul még/már a 28.), és szerintem az eredeti szerzőpáros (Morris@ Goscinny) óta a legjobb kettős hozta össze. Az Achdé-Jul páros szeme előtt nem a történeti hűség, hanem az eredeti elképzelés lényege lebegett, ami a western és a nyelvi-képi humor párosítására épült. Úgy gondolom, ezúttal sikerült maximálisan megvalósítaniuk ezt a célkitűzést!  Biztosan lesznek rajongók, akik elégedetlenek a nagyszámú anakronizmus miatt, de nekem ezzel semmi bajom nincs, sőt, csak fokozta a humor faktort. Gyakorlatilag majd minden oldalon akadt olyan jelenet, vagy csak képi utalás, ami feltételez némi alapműveltséget, de ha ez megvan, akkor az olvasónak garantált a nevetés. Elvégre öröm nézni a gyermek Albert Einsteint, amint sorban áll anyukájával a bevándorlási hivatalban. Vagy amikor a Marx testvérek menekülnek Hollywoodból. Ezt még mindig lehet fokozni, elvégre ugyanezen az oldalon két zsidó megérkezik Gotham Citybe, táskájukon jól ismert logók (S betű és valami denevérfigura) – kell ennél jobb eredettörténet?

 

Ezzel természetesen nincs vége a poénáradatnak, a család legkisebb tagja gyorsabban imádkozik az árnyékánál, kópéságból előadja Dávid és a Góliát harcát, vagy amikor a zsidó bevándorló család, Luke vezetésével száraz lábbal átkel a Vörös tengeren, akarom mondani a Vörös folyón, hála Mózesnek, akarom mondani Moise Jacksonnak. Szóba kerül még Ben-Hur, mint kitűnő szekérhajtó, valamint a sötétben kiderül, ki Luke anyukája. Ésatöbi, ésatöbbi.

 

Komolyan mondom, régen szórakoztam ilyen jól Lucky Luke olvasás közben. A történet önmagában sem rossz, a kacagás mellett izgalom is akad, amíg magányos tehénpásztorunk társaságában megérkezünk a végállomásra.

 

 

Jules Verne – Zórád Ernő: Sztrogof Mihály

(Nero Blanco)

 

Az előző Zórád kötet kapcsán felvetettem, hogy milyen jó lenne kiszínezve látni ezeket a képregényeket. Az ennek kapcsán kialakult beszélgetés kapcsán az lett a konklúzió, hogy nincs az a pénz, amennyibe a fekete-fehér rajzok színezése kerülne, valamint ezek a képek nem alkalmasak erre, sokkal jobban mutatnak eredeti formájukban. Akkor ez ennyiben maradt, viszont a héten pakolás közben kezembe került a Winnetou 1983-as kiadása, amit még az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó jegyez. 64 oldal, színes – szerintem egyáltalán nem borzasztó, oké, messze áll a teljességtől, mert ahol lehetett, a hátteret fehéren hagyták, és az alakokra sem fordítottak sok időt, de kiindulási alapnak megfelel. Persze tudom, az ára sokszorosa lenne a mostaninak…

 

Emlékszem, ez a képregény nagyjából akkor ment a Fülesben, amikor a tévében vetítették a részben Magyarországon forgatott francia sorozatot (mindez 1975-ben történt). Egy-két epizódon kívül már semmire sem emlékszem belőle, viszont a Verne könyv azóta is a kedvencem, eddig minden költözést túlélve velem maradt. Egzotikum, kaland, hősiesség, némi romantika – minden megvan benne, ami az ifjonti léleknek kell, nem beszélve a példaképről. A képregény adaptáció megfelel a kor szokásainak, gyakorlatilag nincs képkocka, amiben ne lenne szöveg. A szűkös hely ellenére Zórád ismét remekelt, kivált a nagyobb, vagy szabálytalan alakú képekben. Elég csak megnézni rögtön a nyitójelenetet: báli forgatag, előterében terített asztal, mellette két feketébe öltözött alak, hátrébb magasba törő lépcsősor, rajta felfelé igyekvő alak – gyönyörű kompozíció. Legyen szó vágtató tatárokról, táborbéli jelenetről, farkasfalkáról, mindegyiken van mit nézni, párat el tudnék képzelni önálló nyomatként, nagyobb méretben. De elég az álmodozásból, a lényeg, hogy Sztrogof Mihálynak ott a helye a sorozat többi kötete között.

 

 

Goscinny – Uderzo: A nagy átkelés

(Móra, fordította Bayer Antal)

 

Rögtön kezdésként tisztázzuk, ez az epizód messze nem a legjobb a sorozatban, sőt, inkább valahol a sor végén kullog. Pedig az alapötlet ígéretes, és nem is teljesen légbőlkapott, hiszen a középkori német krónikák szerint volt rá precedes, hogy hosszú viharok idején eszkimót sodort kajakjával a német partokra a szél. Történetünkben Asterix és Obelix fordított helyzetbe kerül, egy hatalmas vihar egyenesen Amerikába repíti őket.

 

Úgy érzem, a máskor zseniális szerzőpáros egyszerűen nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért a cselekmény jobbára egymáshoz csak érintőlegesen illeszkedő jelenetekből áll, melyek sajnos önmagukban sem mindig szórakoztatóak, és ezúttal a kikacsintásokon sem tudtam önfeledten nevetni (kivéve a Hamlet adaptációkat). A nyelvi problémák, amelyek az elejétől a végéig megnehezítik az őslakókkal való kommunikációt, érdekes módon eddig egyáltalán nem jelentettek akadályt. Még egy érv a birodalom hivatalos nyelve, a latin mellett – ezek szerint Egyiptomtól egészen Britanniáig mindenki ezt beszélte, a keltáknak meg szintén egységes nyelvük volt (bár tény, időnként felbukkannak tomácsok a sorozatban). De nem kötözködni akarok, mert akkor a totemoszlopoktól kezdve a bölényekig sokminden szóba kerülne.

 

Ami tetszett, az a két barát közötti viszony árnyalása, no meg az a mód, ahogyan saját magukat, a gallokat elmutogatják az idegeneknek. A karakterek fejlődése, jellemük árnyalása miatt megértem, hogy szükség volt erre a tengeri kiruccanásra, elvégre a vadidegen környezet, az egymásrautaltság kedvező hatással van rájuk. Mindenesetre ha valaki még sosem olvasott Asterix képregényt, akkor ne ezzel kezdje, mert nem fogja érteni, miért lettek annyira népszerűek Európában.