Főkép

Úgy hiszem, aligha lehet véletlen, hogy jó két és fél évszázada épp a dublini születésű filozófus és politikus, Edmund Burke írt megkerülhetetlen jelentőségű értekezést a szép és a magasztos mibenlétéről, hiszen a Zöld Sziget természeti adottságai, valamint az írek kelta-keresztény kultúrája valamiképp eleve magában foglalja e feloldhatatlan kettősség egyfajta feloldását. A manapság a színpadokon felbukkanó kelta ihletettségű előadások közül pedig nem egy ugyanezt a hatást éri el, és ez a világhíres Celtic Womanre legújabb koncertturnéjának anyagára úgyszintén igaz.

 

Ám ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az angyali hangú ír hölgyek előtt vendégként fellépett még egy másik nem mindennapi tehetség, a magyar férfiszoprán: Vásáry André, vele együtt pedig a kissé punkos küllemű, a komoly- és a könnyűzenében egyaránt jártas, elektromos brácsán játszó Eliza Bliss. Akik ismerik Philippe Jaroussky pályafutását, vagy szeretik a crossover műfaját, azoknak még akkor sem okozhatott meglepetést, amit a színpadról hallhattak, ha konkrétan az ő felvételeikkel még sohasem találkoztak, s nem látták szerepléseiket. Engem különösen Saint-Saëns Sámson és Delilájának csók-áriája és a Volt egyszer egy vadnyugat egyik betétdala fogott meg, és mindössze az bosszantott kicsit, hogy egy ilyen színvonalú produkció miért nem kapott komolyabb zenekari támogatást (persze nyilvánvaló, hogy miért nem, hiszen ehhez komoly átrendezések kellettek volna), és miért kellett alapvetően rögzített zenei alapokkal dolgozni.

 

No de vissza a fő műsorszámra. Valószínűleg köztudott, hogy a Celtic Woman éppúgy „megcsinált” csapat, mint, teszem azt, a Take That vagy a Babymetal, ráadásul az évek során sokszor változott a felállás is, az azonban abszolút elvitathatatlan, hogy a tagok valóban úgy énekelnek, mint az angyalok. A három eltérő karakterű hangot egy hegedűn és hárfán játszó hölgy egészíti ki, és ez a felállás a zenekarral együtt végtelen variációs lehetőségekre ad módot. A két hatalmas dobfelszerelés mellett komoly szerepet kaptak a bodhrán nevű ír dobok, a gitár mellett megszólalt az ír mandolin, a zongorát és szintetizátort időnként kicsiny tangóharmonika helyettesítette, némelyik számban megszólalt az ír furulya és az írek nemzeti hangszere, a hárfa, és persze az elhagyhatatlan hegedű, a dudák közül pedig a skót és ír változat különleges hangját egyaránt élvezhettük. Ráadásul a háttérvokálos fiúk közül ketten néha ír sztepptánccal szórakoztatták a nagyérdeműt.

 

A lényeg – és ezzel a burke-i dichotómiára utalnék vissza –, hogy a műsorban határozottan keveredett a finom részletek harmóniájában megnyilvánuló szépség és az elsöprő, lehengerlő, néhol szélsőségekig eljutó magasztosság. És hasonló változatosság jellemezte az előadás minden elemét. Ugyanúgy hallhattunk tradicionális ír balladát, mint modern popdalt és filmzenét, merengésre késztető áriát és ropogós instrumentális táncmuzsikát, a virtuóz szólórészeket himnuszszerű, felemelő, a teljes előadói gárdát bevonó pillanatok követték. A számokat sem mindig mind a négyen szólaltatták meg; Susan McFadden, Éabha McMahon, Máiréad Carlin és a hegedűs Tara McNeill hol egyedül, hol duóban-trióban, hol pedig közösen énekeltek-zenéltek-táncoltak a színpadon.

 

Az est csúcspontjait viszont számomra egyrészt Máiréad Carlin két operai magaslatokba emelkedő szólószáma, a Bach–Gounod-féle „Ave Maria” és a Sarah Brightman és Andrea Bocelli előadásában ismertté vált „Time to Say Godbye”, valamint az Ellis Islanden elsőként partra lépő ír bevándorló, Annie Moore történetét elmesélő „Isle of Hope, Isle of Tears” jelentették, noha olyasmit semmiképp sem mondanék, hogy bármely másik dalt kevésbé tökéletesen, kevésbé lenyűgözően adták volna elő, viszont minden koncerten akadnak olyan pillanatok, amikor az ember ténylegesen beleborzong a gyönyörbe attól, amit lát és hall, amikor az egész valahogy felülemelkedik nemcsak a hétköznapokon, hanem valamiféle, talán megszokottnak nevezhető hibátlanságon is. Amikor a szép és a magasztos egyszerre van jelen az előadásban. És persze élvezet volt hallgatni az összekötő szövegeket is, ahogy a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódott ebben az egyszerre hagyományőrző és teljesen modern zenei univerzumban.

 

Azt hiszem, felejthetetlen élmény volt ez mindannyiunk számára, akik ott lehettünk a Celtic Woman első magyarországi fellépésén, és egyben remélem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. Ami engem illet, ha tehetem, biztosan ott leszek legközelebb is.