Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Sabîl: Zabad, l’Écume des Nuits / Zabad, Twilight Tide (CD)

 

Az arab zenének legalább annyira elengedhetetlen kelléke az úd (oud), mint a magyarnak a hegedű. Nélküle nem teljes az élet, ez képes visszaadni mindama apró rezdülést, ami az itt élő emberek lelkében kiváltanak a mindennapok történései. Jó úd játékosból rengeteg van, és még kreatív, újító szelleműből sincs hiány – ott van például az előző héten említett Dražen Franolić –, miközben a hagyományőrzésre is nagy hangsúlyt fektetnek a térségben. Szóval nem könnyű ezen a színtéren valami emlékezeteset alkotni, de érzésem szerint a Sabil duónak immáron harmadszor sikerült ezt megcselekednie.

 

Harmadszor, hiszen ez már a harmadik albumuk, amivel újra belopják magukat a zenehallgatók és a kritikusok szívébe. Ami azért nem semmi mutatvány, lévén instrumentális muzsikáról beszélünk, semmi ének, semmi feldolgozás, semmi könnyítés, csak a zene, ami úgy lesz modern és előremutató, hogy közben jól érezhetően támaszkodik az elődökre és a népzenére. Egyetlen könnyítésként két vendégmuzsikus hívtak meg a stúdióba, a nagybőgős Hubert Dupont és a buzuq játékos Elie Khour véleményem szerint jó választás volt, érdemben hozzátesznek a zenéhez.

 

Azért alapban nem miattuk, hanem a komponista Ahmad Al Kathib szerzeményeiért érdemes elindítani a Zabad, l’Écume des Nuits albumot, amelyet egyszerűen vétek háttérmuzsikaként hallgatni, annál jóval sűrűbb, komplexebb zenét tartalmaz. Példaként említem a kétrészes „Samai”-t, amiből kiderül mennyire jó úd zenész, no meg az, mennyire változatos zenében gondolkodik. Ebben méltó párja az ütőhangszereket kezelő Youssef Hbeisch, aki úgy hozza a bonyolult ritmusokat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – pedig nem az. Tessék csak meghallgatni az „Awalem” című számot, amiben ott van az ezeregy éjszaka tüze és titokzatossága, hajlítások díszítik az alapdallamot, ami újra és újra visszatér a kiindulási pontra, miután társaságában bejártuk a környék sikátorait. Harmadikként dicsérem a „Rast Mode Prelude” tételt, mert ebben csak az úd és a buzukira emlékeztető buzuq felesel egymással gyönyörűen, ráadásul helyenként mintha India kincseiből merítenének. Nem mehetek el dicsérő szavak nélkül a záró, „Afternoon Jam” mellett, amely címéhez méltó rögtönzés, improvizáció-gyűjtemény. Ebben időnként a nagybőgő előre settenkedik, de a lényeg a közös zenélésen, az egymásra figyelésen, az út és a lehetőségek keresésén van, amikor a keleti úd hagyomány találkozik a nyugati klasszikus elképzelésekkel, és világzeneként mennek tovább.  

 

Kinek ajánlom: az úd rajongóknak és az arab zene szerelmeseinek kötelező, mindenki másnak „csak” erősen javallott.

2017-ben megjelent album (Harmonia Mundi)

Az együttes weboldala: https://www.sabil-music.com/

 

 

 

 

Vedan Kolod: Tribes / Plemena (CD)

 

Csak idő kérdése volt, hogy olyan orosz együttes kerüljön a rovatba, amelyik nem mongol torokéneklésben utazik, hanem szláv zenét népszerűsít. Aki kezdetektől olvassa a heti világzenei lemezajánlókat, az most felkapta a fejét, hiszen a leningrádi Отава ё már az első cikkben szerepelt. Azonban véleményem szerint ők inkább világzenét játszanak, amelyben természetesen jelen vannak a népi hagyományok, de bizony van ennél tisztább, idegen hatásoktól mentesen muzsikáló orosz társulat. A 2005-ben, Krasznojarszkban alakult Vedan Kolod például a kereszténység előtti pogány zenét igyekszik életre kelteni.

 

Ez cseppet sem könnyű feladat, ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor valaki az ősmagyar, a honfoglalás előtti zenét próbálja feltámasztani. Nehéz, de nem lehetetlen küldetés, bár tény, a „korabeli” írásos beszámolók és a régészeti leletek csekély segítséget jelentenek, azért a népzene valamennyit megtartott belőle, csak értő fül kell hozzá, valamint sok kutatás, és nem utolsó sorban megfelelő muzsikusok, akik képesek eljátszani, lélekkel megtölteni, életre kelteni az évezredekkel korábbi dallamokat. A Vedan Kolod tagsága nem csupán képes minderre, hanem komolyan is gondolják, hiszen sajátkezűleg készítik a hangszereiket (amelyekből meglepően sokfélét használnak), és teljesen mellőzik az elektronikus effekteket, trükköket.

 

A megalakulás évében adták ki a Plemena címűnagylemezt, ami most újra megjelent, és ezúttal végre Európa többi részén is beszerezhető. Négy szerzemény népdalfeldolgozás, a többi kilenc saját szerzemény – és máris egy teljesen más korban találjuk magunkat, amikor a zenének a puszta szórakoztatásnál jóval több szerepe volt. Szomorúság, illetve ünnepélyes kimértség árad a számokból, hajdanvolt hősökre, szláv istenekre emlékezünk, bármiféle modernség nélkül, de nem jutunk el a sámánizmusig, valahol félúton megállunk. Fura zene, egyszerre érinti meg a tudatalattink generációkon átívelő emlékeit, és úgy áraszt magából energiát, hogy nincs erre utaló momentum, egyszerűen csak megtölti a teret, a hallgatót pedig révülés és pszichedelia nélkül magába szippantja. Ezért aztán nem tudok egyetlen számot sem kiemelni, a többi fölé helyezni az albumról, ezt egyben érdemes végighallgatni.

 

Kinek ajánlom: elsősorban a pogány (pagan) és az orosz zenét kedvelőknek.

2017-ben megjelent album (FireStorm Production)

Az együttes weboldala: http://www.vedankolod.ru/

 

 

 

The Rough Guide To Acoustic India (CD)

 

Lelkesedésem töretlen, egyszerűen imádom a kiadó The Rough Guide sorozatát, még azokban az esetekben is, ha olyan gyűjteményről van szó, amelynek tartalmát igazából nem szeretem, mert minden esetben olyan minőségi zenét nyújtanak, ami alapján egyértelmű lesz a döntésem (szeret vagy nem szeret). S nem utolsó sorban, mindig kortárs, friss felvételekről van szó, nem évtizedekkel korábbiakról. Ebben az esetben a legrégebbi 2010-es, a legújabb pedig csak jövőre, 2018 márciusában jelenik meg.

 

Akusztikus India – olvasom a címben, és valóban, az albumra felpakolt nyolc szerzemény a lehetőségekhez mérten bemutatja a szubkontinens jellemző stílusait. Ez nem egyszerű vállalás, mert a globalizáció és Bollywood erősen hatott Indiára (többek között megjelentek az elektromos hangszerek), és ettől megváltozik a zene. Persze vannak előadók, akik ragaszkodnak a hagyományokhoz, őrzik, vagy továbbfejlesztik az évezredes hindosztáni, karnátikus, vagy az évszázados szúfi dallamokat – értelemszerűen ők vezetnek bennünket az akusztikus kalandozás során.

 

Az előadók listáját böngészve felcsillant a szemem, mert legalább egy éve nem hallgattam a Jaipur Kawa Brass Band 2013-as lemezét (Dance of the Cobra), pedig annak idején hetekig ezt szólt a lejátszómban. Noha a rézfúvós hangszereket az angol hódítás után ismerték meg az indiaiak, mára nélkülözhetetlenek a mindennapi életben. Elsőre fura, kicsit olyan, mintha eltévedt balkáni rezesbandát látnánk új környezetben, de aztán minden a helyére kerül, és a hasonlóságok helyett inkább a különbségek lesznek a hangsúlyosabbak. Egyedül az elszántság és a féktelenség közös bennük, de ebben a majd nyolc perces dalban (Thumri Baaja) a Balkánon megszokottnál sokkal fontosabb szerep jut a két ütőhangszeresnek, illetve bőven van hely az improvizálásra, mi több időnként nyugati hatást érzek (főként a szólóknál). Rajtuk kívül Jyotsna Srikanth kihagyhatatlan, amit ő a hegedűjével művel, az valóban élményszámba megy. Harmadikként a Rafiki Jazz számát említem (Har Chand Sahara), mert Sarah Yaseen éneke a zenével együtt nem csak szép, hanem azt példázza, hogy a modernizációtól való ódzkodás nem jelenti a fejlődés hiányát, hiszen itt a hagyományokat ötvözik jazzel.

 

Kinek ajánlom: India szerelmeseinek kötelező, mindenki másnak erősen javallott hallgatnivaló.

A 2017-ben megjelent album (World Music Network).

A kiadó weboldala: http://www.worldmusic.net/store/item/RGNET1361/