Főkép

30 éves a Szegedi Kortárs Balett. Egy egyszerű mondat, mégis mennyi történelem, múlt és élmény van benne. De érdekes-e számunkra egy olyan esemény, ami 1987-ben egy kis vidéki városban történt? Remélem, igen. Az ünnepi évad új bemutatója két régi/új történetet dolgoz fel, azonban a tavalyi Abszurdiához hasonlóan sikerül egy fontos témát megfognia. Juronics Tamás mindig is mert politikus lenni, véleményt nyilvánítani, a páros előadás témája pedig különösen aktuális az elmúlt egy-két hét #metoo kampányához kapcsolódva. A darabokat párba állítva ugyanis a mai női és férfi valóságokról kapunk érzékletes képet.

 

A Don Juan egy szórakoztató, bár néhol mégis vérfagyasztó darab, amely a férfiélet örök dilemmáját, a hódítás és a monogámia dinamikáját járja körbe. Főszereplőnk mottója pedig nem lehet más, mint hogy úgy szabadulhatunk meg legkönnyebben a kísértéstől, ha megadjuk magunkat neki. A lineáris történet során megismerjük a férfit, akinek nem tudnak ellenállni a nők, ő pedig megadja magát nekik, de úgy, hogy közben mindig kicsit elérhetetlen és távoli marad; talán ez adja vonzását is. Ahogy megismeri a nőket, egyre inkább úgy játszik velük, mint egy hangszeren, s bár néha meginog, sosem válik monogámmá. Ettől „bukása” a szabadság, az egyéniség, de egyúttal a magány szimbólumává válik, hiszen ő az, akit mindenki elfelejt és alig sirat valaki.

 

Gluck gazdag, teljes és barokkosan túlzó zenéjét tökéletesen használja fel a koreográfia, frivol képekkel mutatja be a hódítás köreit, de egyúttal Don Juan tépelődését is. A csábítás szarvas ördöge pedig végig ott lopakodik a háttérben, és képére formálja a karaktert. Így válik a hódító alakja önmagán túlmutató képpé, azzá, aki még a halál torkában sem alkuszik meg, emelt fővel lép a zseniálisan megalkotott díszlet pokoli, vörös fényben úszó kapuján a túlvilágra. Hegedűs Tamás főszereplője végig pimasz, könnyed táncával tökéletesen formálja meg a karaktert, aki mintha bábmesterként húzogatja a szálakat a háttérből. Érdekes ellenpontja Csetényi Vencel ismerős szolga-figurája, aki testével tökéletesen elrejti egyébként látható fizikai erejét, elbújik az alárendelt bőrében. Mellettük a díszletek és a mozdulatok remekül bemutatják a gyermeki, titokzatos vagy éppen méltóságos nőket és kísérőiket.

 

Az első felvonás vidámsága után a Feminizma egy gyomros, amit Vivaldi csodás zenéje sem tud enyhíteni. Egy nő életét követjük végig, aki az ifjúság tavasza után felfedezi a másik nemet, majd el is veszíti. A férfiak szeretetet elutasító, néhol erőszakos, fekete ruhákkal és bakanccsal díszített világában a nőknek csak alkalmazkodó biodíszletként van helye, társként, egyenrangú partnerként vagy csábítóként nincs. Ellenük folytatott harcában a Nő elveszíti önmagát, aminek gyermeki szimbóluma ugyan túl direkt, de darab kontextusában teljesen helyénvaló, és a halál érintéséig nem is találja meg.

 

Ezt az összetett képet az előadás kifejező gesztusokkal, remek fényekkel és díszlettel mutatja be. A koreográfiában a boldogság rövid korszakának lágy mozdulatai után az erőszakos, ütéshez hasonló figurákkal operáló tánc veszi át a helyet, mely nem gyengül még akkor sem, mikor a pőreséggel vegyes csábítás kerül elő – van, amikor a kéj is fáj. Ezt pedig a díszlet fűzöldje sem enyhíti, mert megjelenik mellette a vér vöröse. Ezeket az érzéseket pedig csak erősíti Szigyártó Szandra erőteljes, érzékeny tánca, aki, bár közhely, de nemcsak testileg, lelkileg is lemeztelenedett, alászállt, talán kicsit bele is halt ebbe a szerepbe.

A két darabot párhuzamba állítva két összekapcsolódó nézőpont jelenik meg: hogyan látják a férfiak magukat, és hogyan a nők? A férfiak saját magukról alkotott képe szórakoztató, vidám, hiszen az egész élet csak egy játék, ahol nem kell törődni a másikkal, hogy megbántod-e azokat a nőket, akiket meghódítasz, és a végén, a saját narratívádban te vagy a győztes, mert nem alkudtál meg. A nőké ehhez képest kegyetlen valóság, mert nincs helyük: a férfiak összezárnak, bármit tesznek a lányok, nem tudnak alkalmazkodni, beilleszkedni, legyenek bár hasonlóak. a férfiakhoz vagy épp különbözőek Vannak helyek, ahonnan nem tudnak továbblépni. És még a nők sem képesek segíteni egymásnak – ezzel a történet rímel A szolgálólány meséjének világára. És ettől lesz még aktuálisabb, még hasonlóbb a mi férfivéleményekkel teli, az erősebb nem által uralt politikai terünkhöz.

 

A két előadás egyúttal a gondolatok átadásának két módját mutatja be: a hagyományos történetmesélés és az allegória formáját. A Don Juan pontosan megadja a kezdet és a vég pontjait, látjuk, honnan indul a karakterünk és hová jut, kik kísérik el útján. A Feminizma esetében nem a konkrét személy a lényeges, hanem az az eszme, amit át akar rajta keresztül adni a rendező. Nem lényeges, hogy ki a lány és ki a fiú, csak az, hogy ők hol helyezkednek el a térben, mi a viszonyuk, hogyan reflektálnak a mi világunkra. És ez csak még jobban alátámasztja a darabok viszonyát, több jelentéssel tölti fel.

 

Szóval 30 éves a Szegedi Kortárs Balett. Mit is jelent akkor mindez? Csak életkort? Vagy egy korszakot? Alkotókat vagy előadásokat? Szerintem azt, hogy itt egy társulat, amely mindig képes megújulni, ami mindig képes újat mutatni és releváns lenni, és mer kockáztatni is. Amit Juronics Tamás és Pataki András három évtizede lefektetett, az ma is érvényes és ma is hat. És úgy érzem, ha így sikerül tovább menni, akkor a következő 30 év legalább ennyire fényes lesz. A Don Juan/Feminizma bemutató legalábbis ezt vetíti előre.

 

Koreográfia: Juronics Tamás

Díszlet: Cziegler Balázs

Zene: Christoph Willibald Gluck/Antonio Vivaldi

Táncosok: Hegedűs Tamás, Csetényi Vencel, Wéninger Dalma, Szigyártó Szandra, Czár Gergely, Takács Zsófia, Vincze Lotár. Pataki Noémi, Borovics Tamás, Kiss Róbert