Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Širom: I Can Be A Clay Snapper (CD)

 

Azt hiszem azzal az állítással mindenki egyetért, hogy valami extrát tudnia kell annak a 2015-ben alakult együttesnek, amelyik két évvel később már az egyik legnevesebb (sokszoros Womex díjazott, ésatöbi, ésatöbbi) világzenei kiadónál jelenteti meg második lemezét. Érdemeiket még az sem csökkenti, hogy a trió három tagja korábban már számos formációban játszott, szóval nem ma kezdték a muzsikálást.

 

Aki a hagyományos európai/magyar népdalok felől érkezik, az mielőtt elindítaná a lemezt, próbáljon elfeledkezni mindenről, jobban mondva ne felejtsen el semmit, csak hagyja az előszobában az előítéleteit és az elvárásait. Ugyanis a Širom nem a hagyományos dalszerzést műveli, hanem inkább saját maguknak tetsző dalokat írnak, népzenei gyökerekkel, misztikus-meditatív hangulatban, helyenként rockos(!) beütéssel. Ez így leírva nem sokat mond, ezért inkább mindenki képzeljen el egy hegyi rétet, ahol zöldellő fű és virágok között ül három ember (vagy vízparton, kinek mi kedvesebb), és úgy játszanak, hogy az egyszerre harmonizál a környezettel és a belső világukkal.

 

Ez utóbbi – akárcsak a valós életen – időnként zaklatott, és ez leképeződik a zenében (Vseje usodno), ebben a szerzeményben teljes szépségében megcsodálhatjuk a három zenész vonzódását a poliritmikához. Muzsikájukban nem csak a szlovén hatás van jelen, ezen kívül hallom Indiát (Malodane budnost), és biztos vagyok benne, ha elég időt szánunk rá az ismerkedésre, akkor ezen kívül még másik kultúrkörrel is találkozunk. Az ismétlődés, no meg az improvizáció szintén jellemző rájuk, miként a számtalan hangszer használata – ez tényleg nagyon különleges album lett. Alapban instrumentális zenéről van szó, mert az időnként elhangzó sóhajokat éneknek nem nevezném, bár elismerem, ezek legalább annyira szerves részét képezik az egésznek, mint mondjuk a balafon hangja (čolni, čakam, čuvaj!). Nem tudom mennyire tudatos, vagy csak így alakult, de meghatározóak a hosszú, 8 és 12 perc közötti szerzemények. Ez abból a szempontból előnyös, hogy így bőven jut idő az alaptémák kidolgozására, variálásra. Illetve a fülünk előtt formálódik a zene, időnként úgy érzem, ezek a terjedelmes dalok időben jól elkülöníthető részekből állnak össze (általában háromból), melyeket ennek dacára nem érdemes elkülönítve kezelni. Egy biztos, a I Can Be A Clay Snapper lemez odafigyelést, többszöri hallgatást igénylő mű, amely cserébe valóban megajándékoz és felszabadít.

 

Kinek ajánlom: elsősorban az instrumentális világzenét kedvelőknek ajánlom ezt az egyszerre misztikus és felszabadító muzsikát.

2017-ben megjelent album (Glitterbeat, tak:til)

Az együttes weboldala: http://siromband.si/

 

 

 

Franolić & Ćulap & Jovanović: PUT (CD)

 

Újabb együttes, akiket a 2017-es Budapest Ritmo nulladik napján láttam. Délszláv trió, három országból, akik békésen örömzenéltek, némileg szokatlan hangszer összeállításban. Az údon (oud) egyáltalán nem csodálkoztam, az ütőhangszereknél már kicsit emeltem a szemöldökömet, mert az afrikai udu (oudu) még sosem került elém, míg mazhar (mahar), vagyis a nagyméretű arab kézidob már igen. Azt pedig végképp nem tudtam eldönteni, miért hoztak magukkal szájharmonikát – ezt előzetesen nagyon ide nem illőnek gondoltam. Az ének náluk sem szerepel a kötelező kellékek között, és ezért kíváncsian vártam, hogy vajon a 45 perces koncertet mivel töltik meg, miféle muzsikával kötik le a nézők figyelmét. Kellemesen csalódtam, mert tényleg különféle hangulatokat, hatásokat idéztek meg, Dražen Franolić pedig zseniális úd játékos.

 

A szájharmonika a vártnál sokkal jobban illeszkedik a másik két hangszerhez, és különleges, igazából semmire sem hasonlító muzsikát varázsolnak elő, amiben ott vannak különböző tájak zenei ízei, hangulatai, de olyan összhangban tálalva, amitől nem a különbségek, hanem inkább a hasonlóságok válnak meghatározóvá. Ha úgy veszem, akkor a meditatív, az egymás után sorjázó hangok által elénk varázsolt világon keresztül önmagunkba nézhetünk. Ezt egyáltalán nem érzem erőltetett megközelítésnek, hiszen a koncerten is volt, aki egyfajta meditációs foglalkozásnak értelmezte a körülményeket.

 

Persze sokkal kézenfekvőbb magyarázat, hogy a trió meghitt kamaradarabokat játszik, és ezekben megidézik a Balkánt, Indiát, az arab és a török zenét. Kedvencem az egyszem hagyományos népdalfeldolgozás, a „Moj behare”, mivel a sevdalinka szájharmonikával egyértelműen átmegy bluesba. Valamint – és esetükben ezt is fontosnak tartom – itt figyelhető meg talán a legjobban, hogy mennyire fontos eleme a trió játékának a rögtönzés, az improvizáció. A keleti hatások több szerzeményben meghatározóak, nekem ezek közül a címadó „Put” tetszik a legjobban, talán mert ebben pluszként érzek némi meditatív felhangot. Egy biztos, ezt a nagyon komplex albumot nem szabad háttérzeneként, úgymond mellékesen hallgatni, mert így óhatatlanul elsikkadnak az értékei. Inkább apránként, teljes odafigyeléssel, több alkalommal – szerintem megéri.

 

Kinek ajánlom: instrumentális zenei utazás, kifejezetten tehetséges muzsikusok társaságában, elsősorban a szemlélődésre hajlamos zenebarátok számára.

2016-ban megjelent album (Geenger Records)

A trió weboldala: http://www.franolic-oud.com/

 

 

 

The Syamisenist: Lawless (CD)

 

Csak most tudatosult bennem, hogy erre a hétre három trió jutott. A sors akarta így, semmi szándékosság nincs benne, egyszerűen most kerültek sorra. Viszont jól példázzák, hogy ez a létszám nem akadálya a minőségi produktumnak.

 

Az általam kívánatosnak tartottnál jóval ritkábban esik szól japán együttesekről a rovatban, ezért mindig öröm, amikor ez bekövetkezik, pláne, ha már ismert formáció albumáról van szó. Márpedig a The Syamisenist esetében pontosan ez a helyzet, hiszen az előző, Treble című lemezük elnyerte tetszésemet a trió felállásból következő minimalista, vagy ha úgy jobban tetszik lényegre törő hangszerelésével, valamint azzal a könnyedséggel, ahogyan a hagyományos japán tsugaru samiszen biztosította hangzást rockos felfogással keverték. Igazából most arra voltam kíváncsi, mennyit változtak egy év alatt.

 

Előzetesen kicsit tartottam attól, hogy képtelenek lesznek továbblépni, ami önmagában nem probléma, de szerencsére nem így történt. Ebben biztosan közrejátszik a rendszeres koncertezés, legalábbis úgy gondolom, hogy a fellépéseknek köszönhetően fejlődik a hangszeres tudásuk, illetve erősödik a három muzsikus közötti összhang, ami aztán visszaköszön a zenében.

 

Első hallásra azt mondom, hogy ha lehet, még rockosabb felfogásban írják a dalaikat, miközben a samiszennek köszönhetően ez annyira japán, amennyire csak lehet. A rockos hangvétel a lassabb (Travel), és a gyorsabb (Zihen) számokban egyaránt meghatározó, bár most talán nincs akkora szórás a tempót illetően, mint korábban. Jack és Yuji még profibban játszik, úgy érzem van egy határozott céljuk, ahová el akarnak jutni a saját stílusokon belül, és azt is tudják, ehhez mit kell tenniük, tanulniuk. Legjobban az olyan, a progresszivitással kacérkodó szerzemények tetszettek, mint mondjuk a komplex „Zihen”, amelyben Kyohei dobos is kedvére kísérletezhetett. Az albumnyitó „Rurouni” rockos jellegével fogott meg, illetve itt szembesül a hallgató elsőként azzal, mire képes a samiszen, milyen tökéletesen helyettesíti az elektromos gitárt. Harmadikként az utolsó, „Tsuki No Kakera” tételt említem, mert ebben a három zenész halmozza a különféle tempókat és hangulatokat, igazi gyöngyszem. Mindent figyelembe véve úgy gondolom a Lawless zeneileg előrelépést jelent, már csak azt kívánom, hogy egyre szélesebb körben legyenek ismertek, és külföldön is kapjanak fellépési lehetőségeket.

 

Kinek ajánlom: instrumentális zene Japánból, elsősorban a rock és a samiszenkedvelőknek.

A 2016-ban megjelent album (Transist Records).

Az együttes weboldala: https://www.thesyamisenist.com/