Főkép

A honi progresszív rock egyik legendás zenekara pályája alighanem legnagyobb koncertjét adta az Arénában. Az East 1975-ben alakult, még jazz rock formációként, majd egyre inkább a progresszív rock irányába mozdultak. 1994-ig adtak ki albumokat, egyre változó felállásban és zenével, valamelyest a közönségsikerbe is belekóstolva. Nagyon hosszú szünet után, 2012-ben tértek vissza, csupán átlag évi egy koncert erejéig, viszont az mindig óriási élmény. Magam kétszer láttam őket a Müpában (egyszer a Magyar Rádió szifmonikus zenekarával együtt léptek fel), de az Arénába szervezett koncert még grandiózusabbnak ígérkezett. Hiszen a teljes életművet felölelő, 3 órás műsorral készültek.

 

A dalok ill. egyes korszakok kronológiai sorrendben követték egymást, és bár nem volt ott mindenki, aki korábban az Eastben muzsikált, a zömük megjelent, hogy emelje az est fényét. Az első blokkban tehát instrumentális jazz-rockot hallhattunk, melyben a klasszikus alap trión (Móczán Péter basszusgitáros, Király István dobos, Varga János gitáros) a kortárs jazz két óriása szerepelt: Szakcsi Lakatos Béla billentyűs hangszereken és Tony Lakatos szaxofonon. Az, hogy ez az öt zenész egyszerre legyen egy színpadon, nagyon-nagyon régen fordult elő utoljára, úgyhogy nyomban a nyitány is kuriózum volt. Már itt feltűnő volt, milyen frissen, milyen jól szólnak a több évtizedes szerzemények, mit sem fogott rajtuk az idő.

 

Volt aztán még egy instrumentális rész, melyben a ’82-es születésű Premecz Mátyás segítette ki a csapatot billentyűs hangszereken, természetesen remekül. De aki csak fellépett, mind kivételesen remek muzsikus.

 

Majd eljött az első énekes korszak ideje, színpadra lépett Zareczky Miklós (s persze Pálvölgyi Géza billentyűs), akivel a Játékok és a Hűség albumok dalaiból játszottak. Miklós sajátos színpadi jelenség: szinte vibrált a feszültségtől, melyet mégis kordában tartva énekelte azokat a máig hidegrázós sorokat. Nekem néha hiányzik az Eastnél, hogy a zenészek között legyen kommunikáció, de megvolt annak a maga hangulata, hogy Zareczky talpig feketében kiállt a mély színpad elejére, s mintegy egyedül énekelte-kiáltotta a légbe azokat a megrázó sorokat (melyeket nem mellesleg ő maga jegyez). Elhangzott két dal között, hogy finoman szólva is nehéz volt az East sorsa a kommunista rendszerben, de ami dalok lemezre kerülhettek, azokban is rendkívül súlyos mondanivaló van. És ahogy az East zenéjén, úgy szövegein sem fogott az idő, a „Messze a felhőkkel” vagy a „Várni kell ma” ugyanúgy elementáris erővel hat. Mind emberi, személyes, mind társadalmi vagy ország-világ szinten nézve. Sőt, csak újabb rétegei lettek a korral.

 

Zareczky kilépését követően kísérletezősebb időszak köszöntött az Eastre, a koncerten pedig az újabb különlegesség: színpadra lépett Tisza József, hogy vele idézzék meg a Rések a falon című, úgymond elfelejtett, de szintén zseniális lemezt. Tisza úr is remekül énekelt, és jó volt látni, ő maga is mennyire élvezi, hogy színpadon lehet régi társaival. Aztán Takáts Tamás érkezett, de még nem a vele készült lemezek okán, hanem a Homonyik Sándorral felvett 1986-ot megidézni. Ez szintén olyan anyag, melyet a 2012 óta tartott koncerteken nem elevenítettek fel, de szintén kiváló lemez.

 

Hanem azért a Takáts Tamással készült két album, A szerelem sivataga (1988) és a Radio Babel (1994) volt az, amivel a legnagyobb sikereiket elérték. Különösen az előbbi idején volt jelen az East a köztudatban. Lehet azon vitatkozni, hogy mennyivel kommerszebb az ezeken hallható zene, mint amit a Zareczky korszakban írtak, a saját véleményem az, hogy ahogy a korai Pink Floydnak is voltak progresszívebb és slágeresebb időszakai, de mindig minőségi, az átlag pop-rocknál messze-messze többet nyújtó zenét játszottak, úgy az Eastnek is, és nincs ezzel semmi gond. Aki olyan törékeny, káprázatos szerelmesdalt tud írni, mint „A szerelem sivataga”, vagy olyan, torokszorító, felkiáltójelként ma is az égig magasodó monstrumot, mint a „Ha zászlót bont a félelem”, annak nincs oka magyarázkodni. Kell-e mondanom, hogy ha az East tagjai (és a kései szövegeket jegyző Márkus József) Nyugaton születnek, ma a legnagyobbak közé tartoznának világszerte…?

 

Számomra a „Ha zászlót…” mellett a „Szél repítse lelkem” volt a koncert ezen blokkjának az abszolút csúcspontja (mondom ezt úgy, hogy a 3 óra minden pillanatát élveztem). Takáts Tamás ugyanaz a vásott, bolondozó kölyök, aki mindig is volt, mókázása, humora, egész frontemberi produkciója rengeteget tett a koncerthez, szívét-lelkét beleadta, de az utóbbi dalban még talán ő is nyelte a könnyeit.

 

Persze a koncert szándékoltan legnagyobb pillanata az „’56” volt, melyet ugye épp október 23-án élőben hallani… nem akármilyen élmény. Vendégként a dal eredeti felvételében is vokálozó Malek Andrea érkezett, és az amúgy is végig remek háttérvetítéssel együtt valóban felkavaró élmény volt. Andrea és majd’ minden további fellépő aztán a ráadásban, az „Elrejtettél a szívedben” című, szintén gyönyörű dalban is visszatért. Ez volt a nagy finálé, egy olyan este megkoronázása, mely sok szempontból a Müpás koncerteket is felülmúlta.

 

Látva azt a szenvedélyt, a tagok saját habitusának megfelelő belefeledkezést, ahogy mindenki muzsikált, úgy gondolom, az Eastben bőven lenne még új zene, de megértem, ha sosem csinálnak új albumot. A mai viszonyok mellett nagyon nehéz és költséges lenne. De azért remélem, láthatjuk még őket jó párszor színpadon. Jó volna őket kisebb helyen is megnézni, ahol közvetlenebb a kontaktus zenekar és közönség között, bár ilyen szempontból nincs okom panaszra: az első sorban ültem, láthattam a fellépők megannyi apró rezdülését, ezért is gondolom úgy, hogy akik ilyen szeretettel, átéléssel muzsikálnak, azoknak bizony zenélniük kell. Bárcsak mindenkinek, aki színpadra teszi a lábát, az East Életmű koncertje lenne az etalon…

 

Felléptek:

Móczán Péter – basszusgitár

Varga János – gitár

Király István – dob

Szakcsi Lakatos Béla – billentyűsök

Tony Lakatos – szaxofon

Pálvölgyi Géza – billentyűsök

Premecz Mátyás – billentyűsök

Zareczky Miklós – ének

Tisza József – ének

Takáts Tamás – ének

Dorozsmai Péter – dob

Madarász Gábor – gitár

Czerovszky Heni – ének

Vincze-Fekete Vera – ének

Malek Andrea – ének